Világválogatott: Darvasi László egyedi válogatása a világirodalom 11 kiemelkedő művéből Darvasi László, a kortárs magyar irodalom kiemelkedő alakja, egy különleges szemszögből közelíti meg a világirodalom legnagyobb alkotásait. Az alábbi válogatásban 11
Egy neves irodalmár, több világirodalmi klasszi(ku)s - világválogatottunk soron következő részében Darvasi László legnagyobb világirodalmi élményeiről olvashatunk.
1968-ban költöztünk az új otthonunkba, ami valójában egyáltalán nem volt új, és egy év elteltével a rendszeresen elöntő belvíz szétverte a partját. Hosszú ideig udvari vécénk volt. A fabudi mellett egy omladozó tyúkól állt, körülötte pedig kőhulladék és betontörmelék hevert. 1972 nyarán ott ültem a budi mellett, kezemben egy norvég vagy svéd, mindenesetre északi regény, miközben a gyöngéden átható szarszag lengte körül a levegőt. Tízéves voltam. A könyvet nyilván a könyvtár felnőtt részlegéből hoztam, ahová már rendszeresen jártam. Valamiért lenyűgözött az a könyv, izgalmasnak és titokzatosnak találtam. Órákat töltöttem a tűző napon, néha odajöttek a tyúkok, kíváncsian kapirgálva a környéken. A regény tartalmára már nem emlékszem, sem a szereplőkre, sem a cselekményre, csupán arra, hogy mindenkinek különös, kimondhatatlan neve volt.
Valamikor a múlt század hetvenes éveiben, amikor a magyar televízió éppen felfedezte a klasszikus irodalmat, levetítették a Reymont regényéből készült filmet, melynek címe megegyezett a nagyszabású mű címével: Parasztok. A filmben volt egy lány, aki egy gondosan megrakott szénaboglya tövében élt át egy forró pillanatot. Ezen esemény, fiatal kamaszként, persze mélyen megrázott. Elhatároztam, hogy ellátogatok a könyvtárba, amely éppen akkor költözött, ideiglenes helye pedig az Almássy úton, másnéven Vasút úton volt; ez a hosszú, kilométeres utca az állomás mellett húzódott. Az épület, amelyben akkor kutattam, ma már romos, az enyészet határán áll. Gyakran elsietek mellette, és eszembe jut, hogyan kerestem a csendes polcok között, izgatottan felfedezve a könyvek világát. Kisgyerekként rátaláltam két vaskos kötetre, és addig lapozgattam őket, míg végül rábukkantam arra a jelenetre, amelyről azóta sem tudok szabadulni. Elolvastam többször is. Mit is mondhatnék? A leírás egy heves, népies együttlétet örökített meg, szolid, mégis megragadó stílusban. A főszereplő nevét már nem tudom felidézni, talán Janka vagy Jadviga lehetett; mindenesetre egy gyönyörű, szőke lányra emlékszem, akit a képzeletem festett meg. A többi részlet pedig homályba veszett.
1977 volt, és én már az első évemet töltöttem a gimnáziumban. Deák Ferivel álltunk a törökszentmiklósi buszpályaudvaron, és vártuk a szolnoki járatot. Edzésre indultunk az MTE-pályára, ahol a klub első serdülőcsapatában játszottunk, és abban az évben szerződtetett bennünket egy NB II-es csapat. Feri Szenttamásról érkezett, tanyasi srác volt, motorral járt be Szentmiklósra. Az elnyűhetetlen Rigát mindig nálunk hagyta, és együtt indultunk Szolnokra a buszon. Amíg a buszra vártunk, én Kenneth Roberts Északnyugati átjárójának cselekményét meséltem neki. Akkoriban éppen azt olvastam, és teljesen elragadott a története. Hosszan magyaráztam, de a busz késlekedett, és egyszer csak észrevettem Feri arcán a fáradtság jeleit; az unalom és a türelmetlenség keveredett rajta, mint aki azt mondja: „Hagyd már abba, különben megőrülök.” Végül abbahagytam a mesélést. Talán nem voltam elég érdekes? Vagy csak túl sokat akartam mondani? Nem tudom. Akkor még nem értettem, de azóta tudom, hogy nehéz dolog átadni, amit átéltünk, ami hatással volt ránk. Mesélni nem csak úgy megy, hogy elmondjuk, mi történt. Az Északnyugati átjárót csodálatosnak találtam, tele izgalommal, de már egyetlen részletére sem emlékszem. Mégis, Feri arca megmaradt bennem, emlékeztetve arra, hogy a szavak néha nem elégségesek ahhoz, hogy visszaadják a bennünket foglalkoztató élményeket.
1995 táján történt, hogy a nagy Llosa Háború a világ végén című művet olvastam el, talán három-négy nap leforgása alatt. Ekkor valósággal megőrültem a könyv varázsától, csöndes őrjöngéssel falva a mondatokat, mintha egy elbűvölt lélek lépne be a könyv világába. Ez a néhány nap alatt a kötet éjjel-nappal velem volt, egy pillanatra sem engedtem el. Olyan szenvedéllyel olvastam, mint aki a határokon túli valóságot keresi, mozgósítva képzeletem minden egyes szegmensét. Ekkor már régóta írtam, verseket, novellákat, sőt, talán éppen egy regénybe is belefogtam, A könnymutatványosok legendájába, amelynek befejezése csak évek múlva következett be. Llosa írása teljesen magával ragadott. Talán egy harcos megváltástörténet bontakozott ki előttem, egy grandiózus dél-amerikai próféta sztori, amelynek eseményei tágas térben zajlottak, marhacsordák, prérik és ranchok között hullámzott. Ám a történet részleteire már alig emlékszem.
1998-ban Grazban vagyok, a város fölé emelt Uhrturm tövében. Török rabszolgák építették a tornyot jó ötszáz évvel ezelőtt. Kicsiny ösztöndíjlakás a decemberi fényárban, az osztrák utcákon szakmányban leszállított szombathelyi és kőszegi magyar koldusok térdelnek és nyújtogatják a kezüket, forralt bor és sült kolbász illata száll, ringlispiel forog, a helybeliek nagy, pántlikás ajándékdobokkal igyekeznek hazafelé a melegbe. A kis lakásomban esténként Kertészt és Elias Canettit olvasok, ez utóbbi szerző önéletrajzát. A huszadik század története. Canetti csak magáról beszél. Jó, mert emlékirat, önéletrajz, az élete. Pedig testvére is van. Róla alig szól, említésre sem méltó, ezt megjegyzem. Máskülönben egy szavára sem emlékszem, egyetlen történetére, gondolatára sem, csak arra, hogy a testvérét negligálja, akiről egy szót sem mond.
2003 tájékán kaptam egy francia ösztöndíjat, a belga határnál állt Marguerite Yourcenar csodás kis háza, melynek emeletén három szobában ösztöndíjas írók dolgozhattak, könyvön, versen, esszéken. Hullámzó, rozsdás vidék. A környéken első világháborús temetők, még mindig meglévő, rémisztő betonbunkerek, sok állat, olcsó belga vásárváros, a lankákon elnyújtózó erdőség. Nem messze az Óceán. Itt, jó húsz éve ezen a langyos őszön olvastam Hesse Üveggyöngyjátékát, a konyhában vackoltam el belga sörök és francia borok társaságában, sok este lapoztam ezt a lenyűgöző könyvet, aminek minden szava üvegharangok csilingelése volt, játék és üvegmatematika, jégrajzok, mozivetítések árnyai a fagyott lélek üvegén. Az épület tövében egerekkel játszottak a macskák. De ha meggondolom, már semmire sem emlékszem ebből a csodából.
2006-ban New Havenben, egy esős délutánon, Paul Auster írásaiba merültem, amely a New York trilógián belül a "Kicsinykék Európa" című műve. Ez a városka, egykor fegyvergyártásának központja, száz évvel ezelőtt szegény emberek tömegét vonzotta, akik a lőszerek, hüvelyek és dinamit gyártásában dolgoztak. Az első világháború vihara után azonban a gyárak csendesedtek, és a munkások, valamint utódaik, akiket itt hagyott a történelem, munkanélkülivé váltak. A belvárosban ott áll a Yale egyetem impozáns épülete, amely az angol barokk stílus jegyeit viseli. Az elit tudás központja, ahol a jövő vezetőit nevelik. De mindössze egy karnyújtásnyira fekszik a szegény feketenegyed, ahol az élet más ritmusban zajlik. Auster művében talán találkozhatunk egy hajléktalannal, akinek sorsa a város elfeledett zugában lüktet. Furcsa, de ahogy most visszagondolok, a könyv minden egyes mozdulata elhalványult az emlékezetemben, mintha a szavak csak egy ködös álom részét képezték volna.
Utolsó választásom egy vers, amelynek emléke régóta foglalkoztatott. Percy Bysshe Shelley: Ozymandyás. Talán a gimnáziumi tananyag része volt, de a szerző és a vers részletei elhalványultak az idő múlásával; csupán a kép maradt meg bennem: a monumentális építmény homokban ázó romja. Mindig kerestem ezt a verset, de nem túlságosan eltökélten; inkább csak alkalmi kutatások során, amikor a romantikus angol költők, mint Byron vagy Keats, a figyelmem középpontjába kerültek. A keresés azonban rendre eredménytelen volt, hiszen az igazi elszántság hiányzott belőlem. Aztán néhány nappal ezelőtt, amikor a Coen testvérek „The Ballad of Buster Scruggs” című westernjét néztük a Netflixen, váratlanul felcsendült a vers. Egy láb és kar nélküli mutatványos fiú szavalta el, és ekkor hirtelen minden visszatért: az érzés, a kép, és a szavak varázsa. Köszönet érte, és most tovább is adom ezt az élményt.
