A doni katasztrófát megelőző időszakot egy szorongató, feszültséggel teli csend jellemezte.
A németek ott csaptak le, ahol senki sem gondolta volna, hogy megtörténhet.
A német-szovjet front déli szakasza 1942. szeptember végére véglegesen megrekedt. A német csapatoknak nem sikerült elérniük a stratégiai jelentőségű bakui olajmezőket, és a hadvezetés kezéből kicsúszott a kezdeményezés irányítása. A magyar 2. hadsereg, amely kilenc könnyű hadosztályból, egy páncéloshadosztályból és egy kisebb légi egységből állt, a Don menti nyári hídfőcsaták során körülbelül 26-27 ezer főnyi veszteséget könyvelhetett el.
A magyar politikai és katonai vezetésnek, bár ismerte a problémákat, nem volt távlati terve a helyzet megoldására. Német részről várta a segítséget, és csupán a csapatok kisebb fegyverzeti és felszerelésbeli kiegészítésére, illetve az állomány fokozatos felváltására hajlott. Novemberben egy 35-36 ezer fős kontingens került ki a hadműveleti területre a harcoló állomány egy részének leváltására. Ezenkívül még 63 menetszázadot és 87 munkásszázadot vezényeltek ki az arcvonal mögé.
A 2. hadsereg kritikus állapotának látszólagos figyelmen kívül hagyása nem a magyar politikai és katonai vezetés közömbösségéből eredett. Kállay Miklós kabinetének legfőbb törekvése az volt, hogy a zűrzavaros külpolitikai helyzetet figyelembe véve az országot kivezesse a háború szorításából, miközben erőforrásait túlnyomórészt a közelgő, elkerülhetetlen magyar-román fegyveres összecsapásra kívánta tartalékolni. Bár nem kívánt eleget tenni a németek által megfogalmazott újabb követelésnek, amely a két megszálló hadtest felvonultatását sürgette, a helyzetből fakadó nyomás elől mégsem tudott kitérni.
Veszteségek a harcok után a Don partján, 1942 (Kép forrás: Wikipedia / Bundesarchiv, Bild 183-1991-0221-503 / Bauer / CC-BY-SA 3.0)
A november 19-én Sztálingrádnál megindított szovjet offenzíva december közepéig folyamatosan előrehaladt, délről észak felé zúzva szét a német és szövetséges hadseregek védelmét. Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. hadsereg parancsnoka, miután a december 17-i napon áttörték az olasz 6. hadsereg arcvonalát, sürgette a német hadvezetést, hogy a szükséges fegyverzet és csapaterősítések még a várt szovjet támadás előtt megérkezzenek. 1943. január 2-án a német hadvezetés a hadtesterejű német-magyar sereg- és csapattestekből álló Cramer-hadtestcsoportot vezényelte a 2. hadsereg védelmére. Azonban a kritikus helyzetekben sem Jány vezérezredes, sem Maximilian von Weichs vezérezredes, a német B Hadseregcsoport parancsnoka nem tudta szabadon irányítani az erőiket.
A 2. hadsereg alakulatai a védőállásaikat, óvóhelyeiket és futóárkaikat nem tudták kellőképpen megerősíteni. Bár váltó- és reteszállások kiépítését is tervezték, erre az őszi csapadékos időjárás miatt már nem kerülhetett sor. Az 1943. januári szovjet offenzíva alatt többek között ezért kellett ragaszkodniuk első vonalaik megtartásához, ebből és a hátsó védőállások hiányából következtek a visszavonulás jelentős veszteségei. Az élelmezési és ruházati ellátás a szállítási nehézségek miatt teljesen lehetetlenné vált, miközben számos téli ruházattal és élelmiszerrel teli raktár készlete maradt kiosztatlanul. A szálastakarmány és a lótáp hiánya miatt legyengült 60 ezres lóállomány 80 százalékát kivonták a védőkörletből.
A csapatok erőállapotának fokozatos romlásáról, az elhasználódott felszerelésről és ruházatról egyre aggasztóbb jelentések jutottak el a hadsereg-parancsnokságra. Koppányi Sebestyén főhadnagy a katonák nyomott hangulatáról az alábbiakat írta visszaemlékezésében: "A mindennapok kérdése lett, hogy támadnak-e az oroszok és ha igen, mikor? A parancsok egyre-másra érkeztek. Megerősíteni az állásokat, felkészülni egy esetleges szovjet támadás visszaverésére. De hogyan? A védőállásokban fázó, didergő katonák bújtak össze, s legtöbbjében a bénult fásultság, a céltalanság félelme lett úrrá. A félelem elhatalmasodott, az ezred segélyhelyein egy-másra jelentkeztek a katonák, hogy légnyomást kaptak - közben egyetlen tüzérségi vagy aknagránát sem robbant. Csend volt, vészterhes csend."
A 2. Magyar Hadsereg katonái 1942 karácsonyán a keleti hadszíntéren végezték szolgálatukat, ahol a háborús körülmények között élték meg az ünnepeket. A fagyos táj és a harcok árnyékában a karácsony szelleme különösen különös volt számukra. (Kép forrása: Wikipedia/Berzsi110/CC BY-SA 4.0)
A magyar arcvonal ellen tervezett szovjet hadművelet indítását a 2. hadsereg, valamint a felette álló B Hadseregcsoport parancsnoksága az ellenséges hídfőkből várta, ám a konkrét időpontokat és irányokat nem tudták előre. A Voronyezsi Front seregtestei nem rendelkeztek döntő erőfölénnyel; élőerő tekintetében, valamint a tüzérség és harckocsik számát nézve csupán közepes fölényt mutattak. A január 12-én végrehajtott szovjet felderítő akció két hadosztály erejével 6-10 kilométeres előrenyomulást eredményezett. A Voronyezsi Front 40. hadseregének egységei a hídfőkből, valamint a Don túlsó partjáról várták, hogy a hadművelet január 14-én megkezdődjön. A magyar 2. és az olasz 8. hadsereg részeinek bekerítése és megsemmisítése után a német 2. hadsereg ellen is kedvező helyzetet kívántak kialakítani.
Január 13-án a német 700. páncéloskötelék és a magyar tartalékerők ellentámadása nemcsak kudarcot vallott, hanem megnyitotta az utat a szovjet főtámadás előtt is, amely gyorsan kibontakozott. Ekkor a 7. és 20. könnyű hadosztály helyzete válságosra fordult, mivel a korai harcok már jelentős megingást okoztak. A 13. könnyű hadosztályt is átkarolás fenyegette, mivel a szovjet erők déli irányba terelték támadásaikat. A 2. hadsereg parancsnoksága által kért Cramer-hadtestcsoport bevetését január 13-án csak részben hagyták jóvá, ami tovább fokozta a feszültséget a frontvonalon.
Német, olasz, román és magyar hadifoglyok 1943-ban: ez a sokszínű csoport a második világháború viharos éveiben került együtt, mindannyian a háború kegyetlen valóságával néztek szembe. Az életük különböző utakon indult, de a háború közös sorsra ítélte őket. A hadifogság nemcsak a fizikai szabadságuk elvesztését jelentette, hanem a kultúrájuk, identitásuk és barátságaik kihívásait is. Ezek az emberek, akik különféle háttérrel és nyelvekkel érkeztek, a túlélésért és a reményért küzdöttek egy olyan világban, ahol a barátságok és szolidaritások új értelmet nyertek. A történetük nemcsak a háború borzalmairól szól, hanem az emberi kitartásról és a közös sorsról is, amely a legnehezebb időkben is összeköti őket.
A 2. hadsereg arcvonala az Uriv térségében végrehajtott szovjet támadás és annak 40 kilométer széles és 20 kilométer mély sikeres kiterjedése folytán január 14-én kettészakadt. Ezzel egyidejűleg Scsucsje körzetét és az olasz arcvonalat is nagyszabású támadás érte. A Scsucsjénél védekező 12. könnyű hadosztály védelme délután összeomlott, estére pedig a 19. könnyű hadosztály oldalát is veszélyeztették a szovjet csapatok. A 18. önálló lövészhadtest harckocsikkal támogatott lövészhadosztályainak támadásáról egy korabeli harcjelentésben az alábbiak olvashatók:
Az orosz gyalogság szoros, mély oszlopokban haladt előre, az egyes katonák szoros összhangban, távközök nélkül, tisztjeik vezetésével. A támadás lendületesen indult, mindenféle előzetes felderítés nélkül, egyenesen az ellenség irányába. Megállásra vagy tétovázásra nem volt idő; az ellenséges tüzérség akadályait teljes mértékben eltüntette, és az aknamezőnk is hatástalan maradt – még a harckocsikkal szemben is! A már erősen megviselt gyalogsági tűzrendszerünk, bár okozott veszteségeket a rohamozóknak, nem tudta megállítani a támadás lendületét. A támadók nem törődtek a saját veszteségeikkel, folyamatosan pótolták a kiesőket, és kitartóan folytatták előrehaladásukat.
