"Valaki betalált, kedves barátaim! – de a nevét nem merjük említeni, elnézést – Mandiner"

Ennek következtében az olasz sajtó gyakran Mussolini Jr. néven hivatkozik a dédunokára.

Így alakult, hogy amikor a Cesena hálója rezdült, és a stadionban a boldogság hullámai söpörtek végig, a hangszórókból felcsendült a "Romano" — ötször egymás után, majd egyre inkább hangsúlyozva, mintha mindenki szívében ott dobogott volna.

Néhányan felugrottak, és a modern kor gladiátorát az ókori harcosok karlendítő üdvözletével tisztelték meg.

A sport világában a politikai befolyásnak nem lenne szabad teret adni, kivéve, ha egykori gyarmatosítók bűneiért kényszerítik térdelésre azokat a sportolókat, akiknek ehhez semmi közük, vagy ha kötelező jelleggel kell hirdetni a szexuális eltéréseket.

Diktátorok utódai akár hét generáción keresztül sem léphetnek pályára? A felvételek alapos elemzése zajlik (kép és hang), vajon ki hallatszik a háttérben? Talán a stadion teljes szurkolói bázisát eltiltják a belépéstől? A legszembetűnőbb természetesen a műsorközlő felelőssége, de csak akkor, ha a jövőben csatolnak egy listát, amelyen szerepelnek azok a góllövők, akiknek kilétét titokban kell tartani. Lehetséges, hogy legközelebb szomorúan suttogják majd a mikrofonba:

Aki már részt vett futballmeccsen, az jól tudja, hogy a győzelemért folytatott harc során nem ismerünk kegyelmet. Fábri Zoltán "Két félidő a pokolban" című filmjében magyar munkaszolgálatosok küzdenek meg német katonákkal, és amikor egy fogoly magyar néző a pályán elkövetett durva belépő láttán felkiált: "Fúj! Náci gyilkosok!", az őrök fenyegető pillantására válaszul, mintha ez teljesen természetes lenne, így védekezik: "De hát fault volt!"

Mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy történelmi személyiségről objektív, a jelenlegi politikai feszültségektől mentes diskurzust folytathassunk?