A proletárdiktatúra fogalmát úgy tudnánk egyedivé tenni, hogy a társadalmi igazságosság és a szociális egyenlőség eszméjét hangsúlyozzuk, miközben megőrizzük a kritikus gondolkodást és a demokratikus értékeket. Képzeljünk el egy olyan közösséget, ahol a
"Nálunk a párt története - állandó elhatárolódás a múlttól" – ezzel a szellemes megjegyzéssel üdvözölte Grósz Károly, az MSZMP első titkára Gorbacsovot, amikor az a nyolcvanas évek végén Magyarországra látogatott. Ez a frappáns megállapítás jól tükrözi a magyar kommunista párt sajátos viszonyát a történelemhez, és érdemes elmerülni Papp István történész legújabb, terjedelmes monográfiájában, amely a magyar kommunisták 1918-1989 közötti időszakát vizsgálja. A könyvről a szerzővel beszélgettünk, hogy jobban megértsük, mit is jelentett ez a folyamatos elhatárolódás a múlt árnyaitól.
A könyv egy különleges műfaji kalandra hívja az olvasót, hiszen egy autentikus párttörténetet kínál, amely a hazai kommunista párt múltját tárja fel. Ennek a szűkebb fókusznak a választása nem véletlen, hiszen a párt története számos izgalmas és tanulságos aspektust hordoz magában, amelyek mélyebb megértést nyújtanak a politikai rendszerek működéséről és a társadalmi változásokról. Ahelyett, hogy a szélesebb köztörténeti keretekbe ágyazná be a narratívát, a szerző arra törekszik, hogy részletesen bemutassa azokat az eseményeket és személyeket, akik formálták a párt sorsát, így lehetőséget adva az olvasónak arra, hogy közelebbről megismerje ezt a sajátos politikai világot. Ezzel a megközelítéssel nemcsak a múlt feldolgozása válik izgalmassá, hanem a történelmi kontextusba való mélyebb betekintés is lehetővé válik, ami új fényben tünteti fel a korábbi eseményeket és azok hatását a jelenre.
Nyilvánvaló, hogy egyetlen párt történetének megértése nem választható el attól a társadalmi és politikai kontextustól, amelyben működik, akár évtizedek hosszú során is. Azonban én úgy döntöttem, hogy más megközelítést alkalmazok, mivel az utóbbi időszakban a történeti elemzések túlnyomórészt a kommunista párt és más politikai szereplők közötti viszonyokra összpontosítottak. Ezzel szemben 1989 után viszonylag kevesebb figyelmet kapott az, hogy a párt belső dinamikái, konfliktusai és irányzatai miként formálódtak, valamint milyen eszmék hatására cselekedtek. Emellett érdekes lenne feltérképezni, hogy a különböző társadalmi kihívásokra adott válaszaik hogyan tükrözték a belső logikájukat.
Magyarországon három alkalommal, 1919-ben, 1945-47-ben és 1957-ben történt kísérlet arra, hogy a kommunista eszmét hazai földön is meggyökereztessék. Ön ezeket adaptációs kísérletekként említi, alapvetően ezek sikerét, illetve sikertelenségét vizsgálja a könyv. Az eredeti marxi-lenini eszme milyen mértékben alapozta meg mindazt, ami végül bekövetkezett?
Marx az általa elsőként megvalósult kommunista kísérletként számon tartott francia Kommün tapasztalataira és az egyesült német munkáspárt működésére támaszkodva kereste a választ arra, hogy a kommunista pártoknak milyen lépéseket kell tenniük a gyakorlatban a hatalomra jutás érdekében, valamint annak megőrzéséhez. Az 1875-ben írt Gothai program kritikájában kifejtette, hogy a tőkés és a kommunista társadalom között egy átmeneti időszak áll fenn, melynek során a proletariátus forradalmi diktatúrájára van szükség a hatalom megszerzéséhez és gyakorlatához. Így tehát a későbbiekben oly sokat vitatott proletárdiktatúra fogalma már ekkor kialakult.
Lenin pedig a régi orosz forradalmi hagyományokból kiindulva néhány gyakorlati teendőt felismerve jelentette ki már 1902-ben, hogy kell egy élcsapat vezette bolsevik típusú párt, amit egy kollektív agitátori szerepet betöltő sajtónak kell kiegészíteni, és e kettő elégségesnek tűnik ahhoz, hogy a hatalmat úgymond a munkásosztály meg tudja ragadni, és meg is tudja tartani. Azt lehet mondani tehát, hogy már a 19. század végén, és a 20. század elején készen volt az az elméleti konstrukció, melyre a munkáspártok támaszkodni tudtak. A későbbi konfliktusok is innen eredeztethetők: az élet ugyanis mindig előrébb haladt, az elmélet és a gyakorlat közötti űrt pedig vagy áthidalták, és akik így cselekedtek, azokból formálódtak a reformista szociáldemokrata pártok, akik pedig ragaszkodtak a vegytiszta elmélethez, azok alkották később az intranzigens kommunista pártok gerincét.
Kun Béla idézete rávilágít arra a különös és zűrzavaros állapotra, amely a kommunista párt megalakulásának időszakát jellemezte. Az "összeverődés" kifejezés nem csupán a különböző szociális és ideológiai háttérrel rendelkező egyének találkozását jelzi, hanem egyfajta kaotikus, esetleges összefonódást is sugall. Ezen időszakban a politikai táj rendkívül instabil volt, a társadalmi feszültségek és a forradalmi szelektivitás gyakran szültek olyan helyzeteket, ahol a különböző nézetek és érdekek párbeszéd helyett ütköztek. Az "összeverődés" tehát kifejezi azt az érzést, hogy a párt megalakulása nem egy előre megtervezett folyamat volt, hanem inkább véletlenszerű találkozások és egyesülések sorozata, amelyek a politikai és társadalmi zűrzavar közepette formálódtak. Ebben a kontextusban a kifejezés visszatükrözi a pártszervezés kezdeti szakaszának bizonytalanságát és az összefogás nehézségeit, ami a különböző ideológiák és érdekek közötti feszültséget is magában hordozta. A KMP létrejötte tehát nem csupán egy politikai alakulat megalapítása volt, hanem egy olyan komplex folyamat, amely tele volt kihívásokkal, ellentmondásokkal és a közös célokért való küzdelemmel.
Ahhoz, hogy megértsük, miért bontakozott ki kommunista mozgalom Magyarországon, és milyen problémákat hordozott magával a kezdetektől fogva, érdemes két kulcsfontosságú viszonyítási pontot megemlíteni. Az egyik ilyen a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP), amely 1890 óta létezik. Ez a párt a hazai szociáldemokrata mozgalom zászlóshajója volt, fő célkitűzése pedig a választójog kiterjesztése, hogy így képviseltethesse magát a parlamentben. Ezt követően a munkásosztály életkörülményeinek fokozatos javítása érdekében szociális és gazdasági reformokat szorgalmaztak.
A második viszonyítási pontként érdemes megemlíteni, hogy az MSZDP-n belül már a kezdetektől fogva kialakult egy baloldali ellenzék, amely a meglévő irányvonalat túlzottan mérsékeltnek és megalkuvónak tartotta. Ezek a radikálisabb csoportok tömegsztrájkokat szerveztek és harcosabb fellépést szorgalmaztak. Ebben a kontextusban különösen fontos szerepet játszottak a Szovjet-Oroszországból hazatérő, kommunista eszmék hatása alatt álló aktivisták, mint Kun Béla és Szamuely Tibor, akiknek tevékenysége mellett a Galilei-kör baloldali értelmiségi fiataljai is csatlakoztak ehhez a mozgalomhoz. Érdemes megemlíteni, hogy a két csoport metszéspontjában találkozhatunk Rákosi Mátyással, aki a háború előtt többször is részt vett a vitakör Anker-közi összejövetelein, és aki 1915-ben orosz hadifogságba került.
A hazai munkásmozgalom alapvető konfliktusa már a kezdetekkor, vagyis a születés pillanatában kialakul, és lényegében soha nem szűnik meg. A kérdés, hogy az eredeti eszményeket feladva reformokkal alkalmazkodjon a meglévő szociális és gazdasági környezethez, egy olyan politikát folytatva, amely a társadalom számára sikeres, de egyben pragmatikus is, vagy ragaszkodjon az elveihez, még akkor is, ha ez gyakran ellentétben áll a valósággal, és olyan dogmatikus politikai irányvonalat képviseljen, amely nem nyeri el a társadalom széles rétegeinek támogatását.
Úgy tűnik, hogy két szélső álláspont közötti egyensúly megteremtése is egy állandó kihívásnak tűnt a mozgalom 70 éves történetében. Bármennyire is furcsa, de a könyvben Kun Béla is egy olyan szereplőként tűnik fel, mint aki a már egyesült munkáspárt bal és jobbszárnya között próbál kiegyenlítő szerepet játszani, hasonlóan Kádárhoz, aki ugyanezt teszi 1957-ben. Akkor ugyan a szereplőket másként hívták, szektás-revizionista szembenállásról beszéltek, de az alapkonfliktus hasonló lehetett, mint korábban. Mennyire egy korábbi állapot előre vetítése, vagy éppen egy későbbi állapot visszavetítése ez? Vagy tényleg ennyire egy állandó és permanens ellentmondás feszítette végig a hazai munkáspártok életét?
Azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy 1918-ban, amikor a szociáldemokrata és a kommunista pártok egyesülésével megalakul a Magyarországi Szocialista Párt, azaz az első MSZP, és a párt hatalomra jut, egy koalíciós kormányzás valósul meg, amelyben sokféle politikai irányzat képviselteti magát. Ez a sokszínűség végigkísérte a párt történelmét egészen 1989-ig. Különféle nézetek és megközelítések léteztek: ott voltak a szakszervezetekből érkező szociáldemokraták, mint például Peyer Károly és Peidl Gyula, akik a fokozatosabb átmenet hívei voltak. Ezzel szemben ott voltak azok a szociáldemokraták is, akik nem riadtak vissza a kommunistákkal való együttműködéstől, mint például Landler Jenő, akik az államosítás és a hadseregszervezés terén is a fokozatosságot és az ütemességet helyezték előtérbe. Ezen belül pedig akadtak radikálisabb nézeteket képviselők is, mint a fiatal újságíróként ismertté vált Révai József, akik egyértelműen a tiszta, megalkuvás nélküli proletárpolitika mellett álltak ki már ekkor.
Ebben a politikai játszmában Kun Béla ekkor még valóban a középmezőnyben helyezkedik el. Az ő pozíciója azonban később jelentős átalakulásokon ment keresztül, ahogyan Kádár János helyzete is folyamatosan módosult a 30 éves uralkodása alatt. Volt, amikor a közép felé húzott, máskor pedig a reformok iránti elkötelezettségét hangsúlyozta, ám nem ritkán a visszarendeződést szorgalmazó erők oldalán is feltűnt.
Még egy érdekes aspektus, amely már a Tanácsköztársaság időszakában is megmutatkozik, majd később, az ötvenes években is újra felbukkan, az a "szovjet mintától való eltérés" és annak következményei. Lenin már akkoriban is figyelmeztetett a magyar államosítás túlságosan radikális megközelítésére, valamint a földosztás késlekedésére. Rákosi is bőven bírálta a szovjet modellt, holott ő maga is igyekezett hűen követni azt. Ebben a jelenségben valóban egyfajta ciklikus mintázat fedezhető fel, amely a magyar politikai történelem során ismételten megjelenik.
A Tanácsköztársaság idején másfél évvel vagyunk a győzelmes bolsevik forradalom után, vagyis a szereplők mindegyike, azaz Kun és Lenin egyaránt úgy vélték: már elegendő tapasztalat halmozódott fel ahhoz, hogy számot vessenek az elért "eredményekkel". Lenin az idősebb testvér jogán kritizálta például a magyar parasztpolitikát, az államosítást, de Kun Béla is vette magának a bátorságot, és például helytelenítette a breszt-litovszki különbékét.
Kun úgy vélte, hogy joggal léphet fel így, hiszen a Szovjetuniót követő második kommunista ország vezetőjeként a nemzetközi kommunista mozgalomban a súlya jelentősen felülmúlja másokét, így többet engedhet meg magának. Rákosi esetében a kritika már egyértelműen egyirányú volt, kizárólag a Szovjetunió irányából érkezhetett. Tito helyzete ezzel szemben bonyolultabb volt: a Kominform határozatával Jugoszlávia kiközösítése valójában egyfajta csúcspontot jelentett, hiszen a negyvenes évek végén a kommunista mozgalomban mindössze egyetlen igazság létezett, amelyet kizárólag a Szovjetunió képviselhetett.
A két világháború közötti időszakban először tapasztalhatjuk, hogy a magyar kommunista mozgalom egyre inkább több központ köré szerveződik. A bécsi és moszkvai emigráció mellett megjelennek olyan hazai mozgalmi kezdeményezések is, amelyek a magyar környezetből táplálkoznak. Ez a policentrikus fejlődés végigkíséri a magyar kommunista mozgalom történetét, és számos érdekes jelenséget hoz magával. Például 1957-ben Rákosi Mátyás, Hegedűs András és Révai József ismét Moszkvába utazik, míg Nagy Imre csoportja Romániában talál menedéket, Nyugat-Európa nagyvárosaiban pedig fiatal "nagyimrista-kommunisták" szervezkednek. Ez a többközpontúság az eszmei egység szempontjából megosztottságot eredményezett, hiszen a különböző irányzatok és csoportok eltérő politikai és ideológiai célokat tűztek ki maguk elé. A központi hatalom elvesztette a kizárólagos befolyását, és a különböző csoportok között feszültségek alakultak ki, amelyek megnehezítették a koherens politikai irányvonal kialakítását. A különböző nézetek és stratégiák ütközései nemcsak a belső vitákat élesítették, hanem a mozgalom egységét is folyamatosan próbára tették, miközben a politikai táj folyamatosan változott a különböző országokban és régiókban.
A Tanácsköztársaság utáni időszakban kialakult földrajzi elkülönülés nem csupán a társadalmi feszültségeket tükrözte, hanem egy mélyebb taktikai és stratégiai diskurzus alapjait is megalapozta. E vita középpontjában az állt, hogy a magyar politikai táj, különösen a Bethlen-konszolidáció eredményessége és stabilitása milyen irányba terelheti a kommunisták politikai fellépését. Kun Béla, ahogy teltek a hónapok, egyre inkább azt hangoztatta, hogy függetlenül a hazai helyzet alakulásától, az ország alapvetően forradalmi állapotban van. Szerinte csupán annyira volt szükség, hogy a kommunisták aktívan bekapcsolódjanak a társadalmi mozgalmakba: népszerűsíteniük kellett a sztrájkokat, tömegtüntetéseket szervezni, mert meggyőződése szerint a forradalom elkerülhetetlenül ki fog robbanni.
A bécsi irányzat, amelynek képviselői között találjuk Landler Jenőt és Lukács Györgyöt, úgy vélekedett, hogy a Kun-féle elképzelés hibás, és a Bethlen-konszolidáció lényegében sikeresnek mondható. Szerintük nem létezik olyan társadalmi elégedetlenség, amelyre politikai tőkét lehetne építeni. E helyett egy fokozatos, evolúciós modellt javasoltak: a kommunisták integrálódjanak a szociáldemokrata pártba, ott folytassák politikai tevékenységüket, és így kezdődhetne meg egy lassú, de tartós építkezés. Ez az elképzelés tehát a beszélgetésünk kezdetén említett reformista irányzat megjelenését tükrözte. Lukács Blum-tézisei is ezt az átmeneti helyzetet hangsúlyozták, amelyben szövetségesek keresése vált szükségessé, és a munkások, valamint a parasztok demokratikus diktatúrájának megvalósítása került a középpontba. Mai szemmel nézve talán furcsának tűnik, de akkoriban a későbbi népfrontpolitika előfutárának számított. A magyar földön alakuló legális mozgalmak is ezen irányvonal mentén próbáltak orientálódni. Például a törvényes keretek között 1925-ben megalakult Magyarországi Szocialista Munkáspárt, amelynek tagja volt Nagy Imre is, aki a somogyi származású és a kaposvári biztosítótársaságnál dolgozó politikus, később pedig az '56-os forradalom miniszterelnöke lett.
Egy fontos jelenség, amely a két világháború közötti időszakban Magyarországon kibontakozik, és amely időről időre újra előtérbe kerülve mély hatást gyakorol a kommunista eszmék követőire, a népi mozgalom. E mozgalom és a későbbi kommunista irányzatok közötti szimbiotikus kapcsolat gyökerei talán a közös társadalmi és gazdasági problémákban, valamint a népi kultúra iránti vonzalomban keresendők. A népi mozgalom a vidéki élet értékeit, hagyományait és a paraszti közösségek szolidaritását hangsúlyozta, ami vonzóvá tette a kommunisták számára is, akik a munkásosztály mellett a falusi nép ügyét is fontosnak tartották. E szálak összefonódása nem csupán a politikai ideológiák kölcsönhatásában, hanem a társadalmi változásokra adott válaszokban is megmutatkozik, így a népi mozgalom öröksége folyamatosan táplálta a kommunista gondolkodást és akciókat Magyarországon.
Számos esetben a magyar kommunista mozgalomban való felemelkedés egyik kulcsa az volt, hogy a potenciális riválisokat letartóztatták, kivégezték vagy más módon eltüntették. Ez a helyzet folyamatos káderhiányhoz vezetett a párt berkeiben. A Március Front, a népi mozgalom születése, a harmincas évek végére tehető, amikor a bécsi emigráció megszűnt, míg a Szovjetunióban zajló nagytisztogatás szinte teljesen kiiktatta a moszkvai magyar kommunisták vezetőit. A Szovjetunióból érkező irányelvek hiányában a hazai aktivisták magukra maradtak, és saját erőforrásaikra kellett támaszkodniuk.
Ebben a politikai vákuumban kezdenek tevékenykedni azok a fiatal értelmiségiek a debreceni egyetemen, akik elsősorban protestáns vallási és szellemi hagyományokkal rendelkeznek, és az eredendően ellenzéki nézeteik alapján formálódnak. Később ők lesznek a Márciusi Front alapkövei, és sokan közülük a kommunista párt soraiban találják magukat. Kiemelkedő alakjaik közé tartozik Donáth Ferenc, Losonczy Géza és Vásárhelyi Miklós. Ezen személyek nem csupán az ötvenes évek politikai színtéren aktív szereplői, hanem Rákosi börtönének falai között is megfordulnak, később pedig '56-ban Nagy Imre körüli eseményekben is jelentős szerepet vállalnak. Donáth és Vásárhelyi a nyolcvanas évek demokratikus ellenzékének ikonikus figuráivá is válnak, akiknek hatása messze túlmutat a saját korukon.
Kádár János 1943-ban lépett először a politikai színtérre, és rögtön egy figyelemre méltó szerepben tűnt fel, ami végleg rányomta bélyegét a hírnevére: társai társaságában feloszlatta a kommunista pártot, és megalapította a Békepártot. Ez a lépés örökre a "likvidátor" címkével fémjelezte őt. A történelem iróniája, hogy 1956-ban ő az, aki bejelenti a Magyar Dolgozók Pártjának végét, majd megalapítja a Magyar Szocialista Munkáspártot, ezzel újra megújítva a politikai tájat.
A Békepárt megalapításával egy fontos üzenetet kívántak közvetíteni a háború vége előtt: a kommunista ideológia már nem csupán egy vonzó hívószó, hanem inkább egy megosztó tényező, amely megakadályozza az antifasiszta összefogást. Ezen a néven nem lehet valódi egységet kialakítani. Ezenfelül, ez a lépés Kádárék részéről a legsúlyosabb eretnekségnek számít, hiszen a moszkvai utasításokat figyelmen kívül hagyva, saját döntéseikkel azt a benyomást kelthették, hogy a magyar politikai elit képes önálló döntéseket hozni.
Az 1956-os névválasztás sem volt véletlen. Ahogy a beszélgetésünkben korábban említettük, a húszas évek közepén már kísérleteztek hasonló elnevezéssel egy legális kommunista párt megalakításával. Kádár és a nevet javasló Szántó Zoltán vélhetően azért nyúlt vissza ide, mert ezzel is a hazai gyökereket, a magyar valósághoz való alkalmazkodást kívánta hangsúlyozni.
Az 1945 és 47 között induló második adaptációs kísérlet során mekkora esély volt arra, hogy Magyarországon egy önálló, Moszkva irányításától mentes kommunista politika valósuljon meg, amelyik a demokrácia játékszabályainak betartásával vesz rész a versengésben? Vagy már a kezdetektől csak egy szimpla politikai játszmának lehettünk tanúi, és a párt a szovjet intencióknak megfelelően végig csak és kizárólag a hatalomra tört?
Ennek a fejezetnek azt a címet adtam, hogy Proletárdiktatúrát, de okosan - értsd: taktikusan. Az alapvető feszültség ekkor abból adódott, hogy olyan emberek kerültek egyik pillanatról a másikra a magyar politika élvonalába, adott esetben miniszteri bársonyszékekbe, akik legális politikai tapasztalattal nem rendelkeztek. Ez a megállapítás egyként igaz azokra, akik Moszkvából tértek haza, és azokra is, akik idehaza, a politikai rendőrség állandó vegzálásától kísérve próbálták a pártot életben tartani.
A politikacsinálás mikéntjét tehát innen, ebből a közegből hozták, és bár tűnhet ez egyfajta pszichologizálásnak, de a koalíciós években a kommunista politikusok úgy tűnik, hogy magukon erőt véve, magukat visszafogva, természetes politikai hajlamaikat elrejtve voltak kénytelenek politizálni. Az önkorlátozásnak a nemzetközi politikában beállt fordulat vetett véget: 1947-ben megalakul a Kominform, a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája, innentől kezdve pedig már nem volt alternatíva: a nemzeti keretek között működő kommunista pártoknak be kellett állni a sorba, és a moszkvai direktíváknak megfelelően megkezdődött a kelet-európai országokban a kommunista pártok vezetésével a hatalom teljes kisajátítása. A demokratikus álarcot tehát le lehetett venni.
Aki nem alkalmazkodott, azt elűzték a közéletből. Ez a helyzet alakult ki a titói Jugoszláviában, amelynek hazai visszhangja a Rajk-per volt. Bár a per nyilvánvalóan manipulált volt, sokakban éltek olyan vélekedések, hogy Rajk László egyfajta nemzeti, vagy legalábbis nemzetieskedő irányvonalat képviselt a moszkvai kommunistákkal szemben. Mennyire volt ennek valóságalapja, vagy csupán egy közkedvelt városi monda?
Inkább ez utóbbi. A kommunista alapeszme eredendően internacionalista, ugyanakkor mindig egy adott országban kell azt megvalósítani. Jugoszláviában önállóan, egy tömeges partizánmozgalom sikere után indult meg a kommunista rendszer kiépítése, ami kellő önbizalmat adott az ország vezetőinek is. A belső társadalmi támogatottság itt tehát megvolt, nem a szovjet szuronyokon jött a kommunizmus.
Magyarországon ilyenről nem beszélhettünk, idehaza mindössze két olyan példát tudunk említeni, amikor a kommunista párt valamifajta társadalmi hátországot tudott kiépíteni politikája mögé. Az egyik a földosztás volt, amit Nagy Imre vezényelt le, aki ezért ki is érdemelte a földosztó miniszter titulust. A másik a kommunisták által erősen szorgalmazott társadalmi mobilitás, a szegény sorsú fiatalok felemelésének segítése az oktatás, képzés útján, ennek pedig a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (Nékosz) adták az intézményi keretét. Ez a mozgalom egyértelműen egy önálló, nem Moszkva járszalagján működő kommunista irányt képviselt. És ez utóbbit Rajk patronálta erősen. Letartóztatását követően fel is oszlatták a szervezetet. Talán ez, és tragikus halála vonhatott utólag egyfajta ellenzéki aurát Rajk köré, de azt nem mondhatjuk, hogy önálló nemzeti vonalat vitt volna a párton belül.
A rendszer és a kommunista párt 1956-os totális összeomlása után megkezdődött egy újabb, időben a leghosszabb adaptációs kísérlet, amely 1957-ben indult és egészen a '89-es rendszerváltásig tartott. Ez az időszak mélyen eltért elődjeitől, mind politikai, mind ideológiai szempontból. Rákosi Mátyás politikája a totális kontrollra és a terrorra épült. Ő a Szovjetunió példáját követve próbálta megvalósítani a kommunista ideálokat, amelynek eredményeként a társadalom elnyomásának és a félelem légkörének kialakítása volt a célja. Rákosi hitvallása szerint a kommunista társadalom alapja a proletárdiktatúra, amely a burzsoá osztály teljes eltüntetését tűzte ki célul. Ezzel szemben Nagy Imre reformprogramját a liberalizáció és a társadalmi igazságosság iránti vágy jellemezte. Ő másképp látta a kommunista társadalom megvalósítását, hiszen a nép valódi érdekeire és igényeire fókuszált. Nagy Imre politikája a demokratikus elemektől sem riadt vissza, amely 1956-ban forradalmi szintre emelkedett, de végül tragikus következményekkel járt. Hitvallása szerint a kommunizmus nemcsak a gazdasági, hanem a politikai szabadságot is magában kell, hogy foglalja. Kádár János politikája a '56-os események után egy pragmatikus, azaz a stabilitásra és a fokozatos reformokra építő megközelítést képviselt. Ő a „gulyáskommunizmus” elvét hirdette, amely a gazdasági jólét és a társadalmi béke megteremtésére fókuszált, miközben elkerülte a nyílt politikai ellenállást. Kádár magáról a kommunista társadalomról úgy gondolta, hogy az a szocialista jólét megteremtésén alapul, és a társadalmi feszültségek csökkentésére törekszik, a hatalom stabilizálása érdekében. E három vezető politikai irányvonala tehát mélyen eltért egymástól, nemcsak a módszerekben, hanem a célokban is. Rákosi a totalitárius uralomra, Nagy Imre a demokratikus reformokra, míg Kádár a pragmatikus stabilitásra helyezte a hangsúlyt, ami meghatározta a magyar kommunizmus arculatát az 1957 és 1989 közötti időszakban.
Rákosi nézetei szerint a politikai legitimitás alapja csupán a moszkvai központ jóváhagyása volt. Ezzel szemben Nagy Imre kezdetben úgy gondolta, hogy a szovjet támogatás mellett elengedhetetlen a magyar nép támogatásának megszerzése is. 1955-re azonban, amikor szembesült azzal, hogy a szovjetek ugyanolyan módszerekkel távolítják el őt a miniszterelnöki székből, ahogy korábban 1953-ban kinevezték, a helyzet drámaian megváltozott. Ekkor már egyértelművé vált számára, hogy a magyar nép támogatása kulcsfontosságú tényezővé vált politikai karrierjének végére.
Kádár azt tanulja meg, hogy mindkét tényező nagyon fontos, óvja mindkettőt, soha nem konfrontálódik nyíltan a szovjetekkel, de tisztában van azzal, hogy a tartós hatalomgyakorláshoz belső társadalmi elégedettség is kell. Kádárt az tette huzamosabb ideig is sikeressé, hogy mind a két politikai aspektusnak egyszerre kívánt megfelelni. Hétköznapi nyelvre lefordítva ez nem más, mint a hatvanas évek első felében elkezdett életszínvonal-politika, amit aztán a rendszer végéig, több-kevesebb sikerrel folytatott is Kádár, és az MSZMP. Ami a kádári korszak értelmezésében talán a legfontosabb, az a meglévő hatalmi struktúrák (ami a könyvben úgy szerepel, mint "a ház, aminek csak az alapjai álltak") és a politikai praxis közötti eltérés. Ahogyan arra Rainer M. János, a korszak kiemelkedő kutatója rámutatott: Magyarországon a szovjet mintájú totalitárius rendszer a szó klasszikus értelmében a gyakorlatban csak nagyon rövid ideig, és akkor sem teljesen sikeresen érvényesítette eszközeit. Mint fogalmaz, rendszerszinten mégis annak kell tekintenünk, mert az eszköztár, az intézményrendszer végig a politikai vezetés rendelkezésére állt; más kérdés, hogy bizonyos belátások alapján a korszak túlnyomó részében nem élt vele.
