A fiatal lány élete tele volt sötét pillanatokkal, ám halott nővére ruhái váratlan fordulatot hoztak a sorsába.

Dunai sváb - így hívták annak a mintegy félmillió németnek a leszármazottait, akik a Duna folyását követve vándoroltak le a történelmi Magyarországra, hogy új életet kezdjenek. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után Magyarország, Románia és Jugoszlávi polgárai lettek, életük azonban a második világháború után igazán nehézzé vált. Sokukat azzal vádolták, hogy a nemzetiszocialistákkal együttműködtek a háborúban, ezért egy részük elmenekült, de sokukat kitelepítették.

Ahogy azt a Néprajzi Múzeum legújabb kiállításának tárlatvezetésén is megtudtuk, ekkoriban mintegy 15 millió németet toloncoltak vissza Németországba Európa keleti feléről. Bár a magyar emlékezetben megvan az a történet, hogy az évtizedekkel később visszalátogató svábok a nyugati gazdagságot hozták magukkal, a történet azon része kevésbé ismert, hogy mit éltek át, amikor szinte nincstelenül vadidegenek otthonaiba költöztették be őket akaratuk ellenére, sokszor rokonaiktól, barátaiktól elszakítva.

Ulm városában található a DZM, a Dunai Svábok Központi Múzeuma (Donauschwäbisches Zentralmueseum). Az intézményt 2000-ben alapították azzal a céllal, hogy a dunai svábok történetét mutassák be múzeumi formában. Németország azon térségében található a DZM, ahová a svábok jelentős részét telepítették azzal a céllal, hogy integrálják őket a többi sváb nemzetiségű polgár közé.

A betelepítetteknek azonban szembesülniük kellett azzal a furcsa ellentmondással, hogy míg Európa keleti régióiban, például hazánkban, ők a sváb kultúra képviselőiként jelentek meg egy idegen környezetben, Németország svábföldi lakói is éppen olyan idegenekként élték meg a saját helyzetüket.

Szalay Tamás, a Dunai Svábok Központi Múzeumának igazgatója rámutatott, hogy a frissen betelepített lakosok számára számos kihívás adódott. Gyakran megvetették őket, és sok esetben cigánynak titulálták őket. A német nyelvet eltérő dialektusban beszélték, és anyagi helyzetük is rendkívül szűkös volt; mindössze annyit hoztak magukkal, amennyit elbírtak. Ez a körülmény jelentősen megnehezítette számukra az értelmiségi pályákra való belépést, valamint a továbbtanulás lehetőségét is elzárta tőlük.

Ráadásul a helyi lakosság nem éppen vágyott a megjelenésükre. Egy elpusztult, nincstelen, háború sújtotta országba érkezett több millió éhes száj, akiket politikai szándékokkal, erőszakkal telepítettek más családok otthonaiba. Míg a dunai svábok Magyarországon földekkel és házakkal rendelkeztek, sokszor a jómódú paraszti társadalom legelőkelőbb rétegét képviselték, itt kívülállókká váltak. Díszes viseletük miatt különösen feltűnőek voltak a többi között.

Kínzó élmény volt az a népviselet, amelyben megjelentem. Az emberek már távolról is azonnal észrevettek, és a tekintetükben a kívülállóságom súlya nehezedett rám.

- látható az idézet a kiállításon Kremer Elisabeth-től, akit 15 éves korában költöztettek ki Németországba.

Akadtak családok, akik a beilleszkedés érdekében megsemmisítették ezeket a ruhákat, ám a nélkülözés hatalmas volt, és az anyagok hiánya miatt sokan inkább megőrizték őket. Néhányan pedig kreatívan átalakították a Magyarországról hozott hagyományos viseletet, hogy jobban illeszkedjen a kor szellemiségéhez.

Egy másik érdekes történet is kapcsolódik a fiatal testvérpárhoz, Elisabethhoz és Katharinához, ám egy lényeges eltérés figyelhető meg. 1944-1945 telén több mint ötvenezer, Magyarország, Jugoszlávia és Románia területéről származó német nőt vittek el a Szovjetunióba, ahol hosszú éveken át, egészen 1949-ig, kényszermunkára kényszerítették őket.

Elsősorban 18 és 35 év közötti nőket vittek el, akiket nehéz fizikai munkára kényszerítettek. A lerombolt épületeket építtették újjá velük és munkatáborokban foglalkoztatták őket. Vastag, robusztus nadrágot és kabátot kaptak, a magukkal hozott viseletüket pedig többnyire ételre cserélték. Szabadulásuk után sokan nem tértek vissza a hagyományos öltözethez, de rengetegen haza sem jutottak.

Ez a történet Elisabeth és Katharina életére is vonatkozik. Elisabeth-et elhurcolták, és azóta sem tért vissza. Élénk kék ruhája és fejkendője, amely hétköznapi viseletnek készült, most a frissen megnyílt kiállítás ékköve. De sajnos, a lány sosem viselhette ezt az öltözéket.

De nem minden ruhadarab maradt érintetlen, hiszen a nélkülözés nagy úr volt. Amikor Katharina már tudta, hogy Elisabeth nem tér haza, megkérte édesanyját, hogy alakítsák át nővére ruháit modern stílusúra, hogy ő is viselhessen belőlük. Anyja először hevesen ellenállt a kérésnek, ám mivel a családjuk az NDK-ba érkezett, ahol a helyzet még kilátástalanabb volt, és új ruhák beszerzése szinte lehetetlennek bizonyult, végül beadta a derekát. A kiállításon látható egy zöld, virágmintás, modernebb öltözet, ami a régi ruhák közül származik; ezt Katharina csak különleges alkalmakra viselhette, mint ünnepségek, vagy ha esetleg moziba mentek.

A kiállított ruhák között számos darab található, amelyek az elhurcolt lányok sorsát idézik fel, vagy éppen azokat a történeteket mesélik, amelyek miatt tulajdonosaik már nem viselhették őket, hiszen az új környezetben nem nézték őket jó szemmel, és nem adódott lehetőségük arra, hogy újra magukra öltsék ezeket a ruhákat.

A „Súlyos anyag” című kiállítás valódi különlegessége éppen ebben a gondosan válogatott anyagban rejlik. Szalay Tamás és Henrike Hampe, a Dunai Svábok Központi Múzeumának kurátora, izgalmas részleteket osztottak meg a gyűjteményükről, amely összesen 12 ezer textilt számlál. Ebből a gazdag választékból 20-30 különleges viseletet emeltek ki, amelyek történetével a Néprajzi Múzeum látogatói mostantól mélyebben megismerkedhetnek.

Az igazgató kiemelte, hogy az évek során egyre több dunai sváb leszármazott döntött úgy, hogy értékes családi ereklyékkel gazdagítja a gyűjteményt. Így a múzeum már csak olyan ruhákat fogad be, amelyekhez különleges történetek is kapcsolódnak. A jelenlegi kiállítás éppen ezeket a meséket meséli el a látogatóknak. Felfedezhetjük, hogyan lehetett egy tehénért templomi ünneplőt szerezni, és miként vált a fekete menyasszonyi ruha helyébe a fehér, amely az adott időszakban a praktikumot szolgálta. Emellett megtudhatjuk, hogy a rózsaszín miért számított feltűnő színnek, és hogy mit visz magával az ember, amikor menekülnie kell.

A tárlat címe (Súlyos anyag) nem csupán a történetekre utal. Azt is megismerhetjük, hogy milyen elképesztően nehezek és kényelmetlenek voltak azok a népviseletek, amelyek presztízst jelentettek rétegzett szoknyáikkal, ráadásul olyannyira nem voltak praktikusak, hogy még vécére sem lehetett bennük kimenni, ezért a viselőjük inkább az ivást is hanyagolta.

A kiállításon a látogatók felfedezhetik, hogyan formálta a náci rezsim a díszes paraszti viselet eszményképét Erna Piffl művein keresztül. Emellett a tárlat a jelenlegi divat jelenségeire is rámutat, bemutatva, hogy a sváb népviseleti motívumok miként köszönnek vissza a modern öltözködésben.

A "Súlyos anyag" című kiállítás kurátori feladatait Henrike Hampe, a Dunai Svábok Központi Múzeumának munkatársa látja el. A tárlat létrejöttében a Néprajzi Múzeum két szakértője, Lackner Mónika és Vass Erika is részt vett, közreműködésük révén gazdagítva a bemutatott anyagot. A kiállítás látogatói 2026. január 25-ig élhetnek a lehetőséggel, hogy Budapest szívében felfedezzék ezt az izgalmas tárlatot.