A magyarság értelmezése egy globalizált világban sok szempontból izgalmas és összetett kérdés. A globalizáció révén egyre inkább összekapcsolódunk más kultúrákkal, nyelvekkel és tradíciókkal, ugyanakkor ez a folyamat kihívások elé is állít bennünket. Mag

A patriotizmus és a hazaszeretet tokenisztikus lobogatása immár a politikai kommunikáció központi elemévé vált a kormány- és ellenzéki oldalon egyaránt. Míg a kormánypárt egy patriótákról elnevezett európai parlamenti frakcióban ül és harcosként védené a nemzetet külső és belső ellenségeitől, Magyar Péter gyalog menetel Erdélybe egy Facebookon követhető és kommentelhető nemzetegyesítés keretében. Miközben mindkét politikai oldal ugyanabból a készletből építkezik: múltba révedés, giccses nemzeti szimbolika és kisajátított hazaszeretet. A népviselet náluk kosztüm, a trikolor branding, a nemzeti büszkeség pedig választási kampányelem.

Patrióta politikusaink és politikai influenszereink egy olyan nemzet megőrzésére törekednek, amely már rég eltűnt, vagy ha létezik is, csupán a skanzenek világában, történelemkönyvek lapjain és a Magyar népmesék mesebeli tájain található.

A jelenlegi magyar politikai világmagyarázat alapja, hogy a patrióták a globalisták ellen küzdenek, akik a határon túlról törnek az országra és fenyegetik hazánk szuverenitását. Ezt szemléltetve több történelmi példát is beemelnek, nem szembenézve a ténnyel, hogy Magyarország - akarja vagy sem - immár egy globális rendszer szerves része. Hazánk gazdasági elitje nem honi kastélyok kincstermében vagy tulipános ládikákban őrzi vagyonát, hanem nemzetközi bankban vagy külföldi befektetésekben. Fiataljaink ugyanazokat a műsorokat nézik a Netflixen Budapesten, ahogy teszik azt New Yorkban, és a háziasszonyok is a Lidlbe járnak spórolni úgy Kecskeméten, mint Londonban.

Amíg a magyar Parlamentből, budapesti stúdiókból és szerkesztőségekből nézve a hazafiság csupán a különböző politikai kurzusok, pártok vagy szervezetek melletti elköteleződést jelenti, addig ha az ember távolodik a fővárostól, ez a fogalom új dimenziókat nyer. A vidéki közösségekben a hazafiság sokkal inkább a helyi értékek, hagyományok és közösségi összetartozás kifejeződése, amely független a politikai játszmáktól.

A technológia által átalakított és összekapcsolt világunkban ma már sokkal gyorsabban – és sokszor költséghatékonyabban – juthatunk el repülőgéppel Berlinbe, mint vonattal Debrecenbe. Ráadásul nem szükséges Vámbéry Árminnak lenni ahhoz, hogy a világ bármely pontján találkozzunk honfitársainkkal. Az utazás, a külföldi munkavállalás és a letelepedés egyre inkább a mindennapjaink részévé vált, különösen a fiatalabb generációk számára.

Ennek fényében, 2024-ben Magyarországon 77 500 újszülött látta meg a napvilágot, míg a korábbi évek tapasztalatai alapján feltételezhető, hogy évente körülbelül 12 000-13 000 gyermek születik külföldön, akiknek egy vagy két szülője magyar állampolgár.

A magyarok otthona és az általuk birtokolt földrajzi terület – ahogyan azt a történelem során már számos alkalommal tapasztalhattuk – folyamatosan alakulhat. Ami azonban tartósan megmarad számunkra, az a nyelv és a kultúra, mely generációról generációra öröklődik. Ez a hagyomány nem csupán megőrzi identitásunkat, hanem folyamatosan alkalmazkodik is a változó környezethez, gazdagítva ezzel közösségünket.

A magyarság fennmaradását nem elszigetelődésének és szuverenizmusának köszönheti, hanem épp ellenkezőleg, adaptációs és integrációs készségének, amivel a magyar hagyományt tovább örökíti és vonzóvá teszi a környező népek számára is - generációkon átívelően.

A magyarság lényege nem csupán a vérrokonságban rejlik, hanem sokkal inkább egy közös kultúrához és nyelvi örökséghez való tartozásban. A magyar identitás nem mérhető csupán biológiai mutatók alapján; sokkal inkább az határozza meg, hogy egy személy hogyan fejezi ki magát, milyen nyelvet beszél, és milyen hagyományokat ápol. A világban a magyarokat legkönnyebben a nevük vagy a beszédstílusuk alapján ismerhetjük fel, hiszen nyelvünk nem tartozik a globális értelemben elterjedt nyelvek közé. Gyakran elegendő egy kedves "jó napot" köszöntés, hogy a másik fél azonnal felismerje a magyar származást.

A nemzeti identitás nem csupán egy számszerűsíthető adat, hanem egy mélyen gyökerező, érzelmi alapú reakció, amely a múlt és a jelen összefonódásából fakad. A magyar útlevél önmagában még nem adja meg az identitást; sokkal inkább az emlékek és élmények hálózata formálja azt. Amikor valakit egy szeretett magyar személyhez - legyen az szülő, nagyszülő vagy kedves - kötnek emlékek, akkor egy olyan kulturális örökség részévé válik, amelyet magával hordoz. Ez az örökség ösztönöz arra, hogy megismerje és átélje a magyar kultúrát, használja annak nyelvét, és végül, az értékek és történetek megőrzésével, továbbadja azt a következő generációknak. A nemzeti hovatartozás tehát sokkal inkább egy érzelmi kötelék, mintsem egyszerűen egy hivatalos státusz.

E szeretett személyhez fűződő kapcsolódás életünk alapja, aminek fönnmaradását a művészetek, történetek, nyelv és szokások garantálják. Ha valaki hímes tojást fest Hamburgban, azt azért is teszi, hogy visszaidézze gyerekkora szokásait, felidézze szüleivel megélt családi tradícióit és annak élvezetét gyerekeinek is átadhassa. A kreatív közös tevékenységek, a művészetek - zene, tánc, történetmesélés, kézművesség, építészet - az, ami közösségünket és népünket összefogja és ami összeköti az egyetemes magyarságot.

A magyar társadalomban a művészetek gyakran háttérbe szorulnak a pénzügyi és gazdasági szektorokkal szemben, ami nem újkeletű jelenség. Már az Osztrák-Magyar Monarchia és a szocializmus időszakában is a technológiára és a jogi képzésre helyeződött a hangsúly, míg sok gyarmattartó országban az irodalom és a művészetek élveztek elsőbbséget. Ezen országok a kultúra erejét kihasználva alakították ki közös nemzeti mítoszaikat, míg nálunk a kreatív kifejezés gyakran csak másodlagos szerepet kap.

A Magyarország és Nagy-Britannia közötti attitűdeltérések jól megmutatkoznak, amikor a reálpályafutásomat félretéve irodalom szakra jelentkeztem egy londoni egyetemre. A magyar ismerőseim számára ez érthetetlen volt – kivéve, ha tanári pályát céloztam volna meg –, míg az angoloktól elismerő szavakat kaptam: "Szép tudomány, azzal bármi lehetsz" – mondták. Valóban, az angol közélet kiemelkedő alakjai, köztük a királyi család tagjai is gyakran művészeti területeken végeztek, és a politikai színtéren is sok bölcsész található. Sőt, ahogy később tapasztaltam, gyakran a szerződések megkötése nem csupán gazdasági megfontolások alapján történik, hanem szimpátia szerint, különösen az angol elit köreiben, ahol sokkal lényegesebb, hogy mit gondolsz Oscar Wilde dekadens szimbolikájáról, mint az, hogy milyen eredmények szerepelnek az önéletrajzodban.

A humán és bölcsészettudományok által elsajátítható készségeknek - kritikus gondolkodás, etika, esztétika, eszmei szemlélet - pedig fontos szerepe van a brit társadalomban és nemzeti önérzetben, nem hiába játszik központi szerepet a politikai pályára való felkészítésben. Eközben Magyarországon a gyakorlatiasabb, technikai jellegű képzések (jog, mérnöki, közgazdaságtan) dominálnak és politikusaink az ország sikerét vagy kudarcát is számokban és gazdasági mutatókban - GDP növekedésben, plazmatévék számában, áfa mértékében és energiaszámlák árában - mérik, erre alapozva népünk túlélését.

Amikor egy ország csupán gazdasági előnyöket tud felkínálni, ott nem alakulhat ki valódi nemzeti egység; csupán feszültség és megosztottság tapasztalható, sőt, akár belső vagy utcai konfliktusok is kibontakozhatnak, mint ahogy azt Svédország esetében is láthattuk. Az igazi összetartozást nem a pénz vagy az anyagi javak teremtik meg, hanem az irodalom, a zene és a képzőművészetek, amelyek képesek hidat verni a különböző kultúrák és népek között. Shakespeare tragédiái, a Beatles dalai vagy Hitchcock filmjei például olyan univerzális élményeket nyújtanak, amelyek túllépnek a földrajzi határokon, és különféle embereket, sorsokat kapcsolnak össze egy közös emberi tapasztalásban.

Egy közös kulturális alap megteremtése elengedhetetlen a patriotizmus megértéséhez, hiszen nyelvünk mélyen gyökerezik a magyar történelemben és kultúrában. Szókapcsolataink, szólásaink és közmondásaink mind a múltunkat idézik fel, gazdagítva ezzel identitásunkat. Azonban a hazai politikai diskurzusban a patriotizmus fogalma sajnos egyre inkább eszközként jelenik meg, amelyet a társadalom megosztására használnak. Ezzel szemben sokkal fontosabb lenne, hogy a patriotizmus hidat építsen az emberek között, összekapcsolva a múltat és a jelent, a hagyományokat és a globalizáció kihívásait.

A hazafi nem az, aki hangzatos szavakkal hirdeti elkötelezettségét, hanem az, aki tettekkel bizonyítja szeretetét hazája iránt. Ő az, aki a képességeihez mérten támogatja a magyar kultúrát, ápolja környezetét, és aktívan részt vesz a magyar nyelvű irodalom és művészetek népszerűsítésében. A mindennapi életben tudatosan választ magyar termékeket, jó példát mutat, és nyitottan képviseli hazáját. Továbbá, tudását, eszközeit és befolyását a magyar közösség szolgálatába állítja, bárhol is járjon a világban.

Az igazi patrióta nem az, aki hangosan hirdeti elköteleződését, hanem az, aki csendben, szívből tanítja gyermekeit – vagy akár külföldi barátait – a magyar nyelv és kultúra szépségeire, bárhol is járjanak a világban. A magyarság megőrzése nem csupán politikai kérdés, hanem egyéni felelősség is; mindannyian hozzájárulunk ahhoz, hogy identitásunk éljen és virágozzon. A politikai vezetők és véleményformálók értéke semmivé válik, ha nem állnak mögöttük a valódi közösség, a magyar emberek és az ő szeretetük hazájuk iránt.

A szerző egyedülálló perspektívával bír, hiszen London és Budapest vibráló kultúrájában egyaránt otthonosan mozog, mint publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.