Lehetséges, hogy a megélt traumák hatása annyira mélyen gyökerezik, hogy még az unokák DNS-ébe is beépülhetnek?
A genetikával foglalkozó tudományos közösség számára régóta foglalkoztatja a kérdés, hogy a lelki és testi traumák milyen módon hagyhatnak nyomot az öröklődésben. Egy friss kutatás eredményei szerint azok a családok, akik átélték a szíriai polgárháború évtizedekig tartó borzalmait, a DNS-ükön keresztül szó szerint átörökítik ennek a sötét időszaknak a hatásait a következő generációkra. Azonban nem minden tudós ért egyet ezzel az elmélettel, és számos kérdés merül fel: vajon milyen mechanizmusok révén képes a trauma megváltoztatni az örökítőanyagot? Továbbá, hogy van-e bármilyen biológiai következménye ennek a jelenségnek, az továbbra is rejtély marad.
A szerzett tulajdonságok öröklődésének kérdése hosszú ideje foglalkoztatja a tudományos közvéleményt, és a genetika egyik legismertebb alapelve az, hogy ezek a jellemzők nem kerülnek átadásra a következő generációnak. Ugyanakkor az evolúcióelmélet korai képviselői, mint például Jean-Baptiste Lamarck, a XIX. század elején éppen az ellenkezőjét hirdették. Lamarck szerint az élőlények alkalmazkodásai a környezetükhöz nem pusztán véletlenszerű változások, hanem a szülők életében szerzett tulajdonságok – mint például a megerősített szárnyak vagy a dúsabb bundák – átörökítése révén jönnek létre. Ennek eredményeként a következő generációk már előnyösebb tulajdonságokkal rendelkeznek, ami segíti őket a túlélésben és a sikerességben, például az olyan kihívásokkal szemben, mint a hideg éghajlat, ahol az utódok azonnal vastagabb szőrrel születnek.
Később azonban ez a hipotézis tévesnek bizonyult, hiszen Darwin bizonyította, hogy az evolúció a természetes szelekció révén működik: a természet kiválogatja a véletlenszerűen létrejövő változatok sokaságából azokat, amelyek jobban megfelelnek a természet követelményeinek. Az öröklődést nem a testi sejtek intézik (amelyeket befolyásolnak az állat élete során szerzett tulajdonságai, például a sérülései, a betegségei vagy akár a tanult ismeretei), hanem a csíravonal, vagyis az ivarsejtek.
Lamarck elméletei nem tűntek el végleg a biológiai diskurzusból, hiszen Trofim Liszenko, Sztálin kedvenc, ámde tudományos szempontból megkérdőjelezhető "szakértője", felélesztette ezeket az elképzeléseket és a marxizmus-leninizmus ideológiájához igazította. Liszenko számos bizarr kísérlettel kísérletezett, például azt próbálta elérni, hogy a trópusi haszonnövények alkalmazkodjanak a hideg éghajlathoz, abban a reményben, hogy a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodásuk öröklődni fog a következő generációkra is. E kísérletek vegyes eredménnyel zárultak, ahogy azt az 1932-es ukrán éhínség tragikus következményei is tükrözik – bár az éhínség mögött számos tényező húzódott meg, a liszenkói elméletek csak egyike volt a katasztrófát előidéző okoknak, amelynek fő forrása a brutális kollektivizálás volt.
Nyugaton már Darwin óta a tudományos közvélemény konszenzusra jutott abban, hogy a biológia egyik alapvető törvénye az, hogy az öröklődő tulajdonságok és a szerzett jellemzők között világos határvonal húzódik. Azonban az utóbbi évek kutatásai rávilágítottak arra, hogy ez a határvonal nem is olyan éles, mint ahogy azt korábban gondolták.
