Mongólia lenyűgöző kontrasztokat rejt magában: a hagyományos jurták békés világa és a modern felhőkarcolók fémes csillogása. Ez az ázsiai ország nem csupán természeti szépségeivel bűvöl el, hanem kulturális sokszínűségével is, ahol a nomád életforma és a

Mongólia: Magyarország területének tizenhétszeresét kitevő, elhagyatott táj, amely az extrém éghajlat viszontagságainak van kitéve. Ez a föld a letűnt birodalmak emlékét hordozza, miközben a világ peremén, a modern civilizációtól távol helyezkedik el. Szajki Bálint fotóriporter szemén keresztül betekintést nyerhetünk ebbe a belső-ázsiai országba, ahol a múlt és a jelen találkozik, és ahol a természet szépsége és az emberek életének keménysége egyaránt lenyűgöző tapasztalatokat kínál.

Jurták, nomád életmód, sámánisták, tatárjárás, kánok, kumisz és lovak – ezek a fogalmak sorakoznak a nyugati világban kialakult Mongóliával kapcsolatos elképzelések mögött. Az ország valóban sok szempontból nem cáfolja meg ezeket a képeket. A mongol nép mélyen gyökerezik azokban a hagyományokban, amelyek évszázadok óta formálják kultúrájukat, és a mai életük elengedhetetlen részét képezik. A nomád életforma és a sámánizmus továbbra is élő hagyományok, amelyek összekötik a múltat a jelennel, és a mongol identitás szerves részét alkotják.

Június végén izgalmas kéthetes tudományos expedícióra indultam Mongóliába. Ulánbátorban eltöltött másfél napom után egy expedíciós csapattal együtt nekivágtam a Góbi-Altáj régió felfedezésének, ahová egy hosszú, két napos autóút vezetett. Itt részt vettem egy antilopfaj genetikai mintavételezésében. Az utazás során lehetőségem nyílt megismerkedni Mongólia két ellentétes arcával: a nyüzsgő főváros vibráló életével és a végtelen, kietlen vidékkel. Sétálgattam a falvakban, mély kapcsolatokat alakítottam ki mongol expedíciós társaimmal, és így sikerült árnyaltabb képet kapnom a belső-ázsiai országról, miközben felülírtam előítéleteimet.

Egy repülőtér elnevezése sokat elmond egy nemzetről. Kiről halljon először a külföldi, amikor megérkezik, sőt már az előtt: kinek a nevét lássa a repülőjegyen, a beszállókártyán? Dzsingisz kán neve azonban nem csak a reptéren jelenik meg Mongóliában, végigkíséri útján a vendéget. És nemcsak a név kísér, hanem az arc, a motívum, a mögötte rejlő hódító szimbolika is. Dzsingisz kán hotel, sugárút, múzeum, kávézó, étterem, utca és GSM-bolt. Ott van a falakon, a plakátokon, a pénzen, a parkban, a pólókon és sapkákon, a képeslapokon, a múzeumok falain. A főváros legmodernebb épülete a kizárólag Dzsingisz kánnak szentelt múzeum.

Óvatosan próbálom felfedezni, mit is gondolhatnak a mongolok a hódítások véres és hírhedt történeteiről, a hatalmas eurázsiai sztyeppe pusztításáról, valamint arról, hogy népük milyen súlyos csapásokat mérhetett a miénkre. Hosszú, már-már kínos csend következik, tele gondolatokkal, mielőtt végül elhangzik a válasz: "Azok dicsőséges idők voltak." Továbbra is kerülni fogjuk a kán említését, de tisztelettel adózunk a mongol hódítók szobrai előtt, mert tudjuk, hogy a történelem súlya mindannyiunkat formálja.

A Mongol Birodalom a történelem legnagyobb kiterjedésű birodalmának számít, mely a XIII. század második felében érte el hatalmának csúcsát, a Koreai-félszigettől Kelet-Európáig terjedve. A birodalom iránti nosztalgia szinte mindenütt jelen van: a hímzett ágyneműkön, a falfestményekben, sőt a videóklipekben felbukkanó népviseletekben is fellelhető. A vacsoraasztalnál sem ritka, hogy a mongol múlt emlékei kerülnek szóba. A nemzeti büszkeséget nem csupán szavakban, hanem monumentális formákban is kifejezik: a hódítók lovasszobrai és a hősöknek állított emlékművek ékesítik a közterületeket, falvakat, sőt a végtelen pusztaságot is. E nemzeti romantika azonban mára keserűséggel is telítődött. "Mi vagyunk az egyetlen ország, amely saját magával határos" - mondták a mongol felfedezők, miközben magyar útitársam a Magyar Királyság megcsonkításáról és területvesztéseiről mesélt. A mongolok együttérzéssel kortyolták a poharukat e szomorú történetre. Az utunk során végigkísér minket a mongol-magyar barátság érzése, egy távoli, de valós kapcsolódás, amelyet ők a "Hhunnu, brother!" felkiáltással fejeznek ki, mintegy hangsúlyozva a közös gyökereinket.

Mongólia - bár területe mára 1,5 millió négyzetkilométerre csökkent - így is hatalmas földmennyiséget birtokol, a népesség eloszlása azonban rendkívül egyenletlen. A nemzeti traumát a területük egy része és geopolitikai jelentőségük elvesztése mellett az is erősíti, hogy a mongol nép fele a Kínához tartozó Belső-Mongólia Autonóm Területen él, szigorú ellenőrzés alatt, vagyis nagyjából 4 millió mongol szakadt el az anyaországban élő honfitársaitól.

A mongol nép sajnálatos módon egy különösen nehéz geopolitikai helyzetbe került, amelyről valószínűleg nem sokan cserélnének: Kína és Oroszország hatalmi ölelésében találta magát. Nyugati irányban Kazahsztán határához közel helyezkedik el, de a két nagyhatalom egy mindössze 40 kilométeres folyosót alakított ki, amely biztosítja Mongólia elszigeteltségét, így az ország gyakorlatilag nem érintkezik más nemzetekkel. A Szovjetunió felbomlásáig az ország a moszkvai politika szoros ellenőrzése alatt állt, ám mára a mongolok már inkább a kínai befolyás növekedését érzékelik hazájukban. Közben azonban a közvélekedés az, hogy a perifériára szorult Mongóliát hagyják békén, távol a nagyhatalmak játszmáitól.

A mongol emberek életét nem lehet nem a természeti hatások viszonylatában értelmezni. Amíg a nyugati civilizáció a mérsékelt övben élő része kevésbé kitett az elemeknek, Mongóliában mindent az éghajlat és az időjárási szélsőségekhez való alkalmazkodás irányít. Az élet folyamatos küzdelem a mindennapi feladatok elvégzéséért, az élelemért, a melegért, a biztonságos menedékért, az ingóságok megvédéséért, a jószágok életben tartásáért és a családról való gondoskodásért.