Horváth Viktor: Vérmező | Litera – Az Irodalom Világa Fedezd fel Horváth Viktor lenyűgöző költeményét, a „Vérmezőt”, amely gazdag képi világgal és mély érzelmekkel átszőtt lírai utazásra hív. Az írás a feszültség és a nyugalom, a múlt és a jelen határvon

'82 nyara volt - annak kellett lennie, mert '76-ban mentem középiskolába, ott megbuktam, tehát '81 őszén tettem le a pótérettségit, aztán csillés lettem, aztán tavasszal felvételiztem (volna), de nem mentem el, erre apám elintézte, hogy behívjanak '82 augusztusa végén a határőrséghez, de addig még volt egy nyaram, és ezen a nyáron történt a dolog.

Ekkorra már jelentős vadkempingezési tapasztalat állt mögöttem: miután egy sikeres pótvizsga örömére két barátommal Tapolcán szálltunk le a vonatról, felfedeztük a környéket. A Szent György-hegy lenyűgözött minket, így felmásztunk a csúcsára, ahol a bazaltorgonák között veredtük fel a sátorunkat, várva az új tanév kezdetét. Nyáron gyakran aludtunk a Balaton-parti falvak kukoricásainak rejtekében, a Mecsek erdeiben, vagy akár a hóban is, csak a kaland kedvéért. Egy alkalommal Dorog mellett, egy bányatónál, amikor a boltba mentem, észrevettem, hogy három kisfiú éppen a gitáromat próbálja kilopni a sátorból, miközben csónakon menekültek. Utánuk ugrottam, és mivel az evezés helyett csak kapkodtak, könnyen utolértem őket úszva. Felszálltam a csónakba, megtanítottam nekik a gitározás alapjait, majd visszaszállítottam magam a partra. Azt hiszem, ez már az a nyár volt, amikor ettől a bányatótól indultunk Budapestre, a Country Fesztiválra.

Ez a countryügy ma komolytalanul hangzik, de akkor világsztárok jöttek el Kádár János és a Trabant együttes országába, a zene hol a dzsessz, hol a blues felé hajlott, sütött a nap, szerelmesek voltunk, por, zaj, sör, aztán késő estére vége volt az egésznek, mi másnap Pécsre készültünk, tehát a Népligetből átmetróztunk Budára, és felvertük a sátramat a Déli mellett, a Vérmezőn.

A reggeli hajnalpírban arra riadtam, hogy valaki a sátor külső oldalán matat. Kihúzódtam a hálózsákomból, és láttam, ahogy egy ifjú vándor ügyeskedik a zsinórokkal, hogy a sátorvásznat ránk borítsa. A lábán már az én sportcipőm díszelgett – este ott felejtettem, mert akkor még nem volt tilos ilyesmit kint hagyni. A Vérmezőn sátorozni nem volt éppen legális, de a késő Kádár-kor történelmi proletár-liberalizmusának szellemében mi már tízévesen is tudtuk, hogy a "szabad" és a "lehet" közötti finom határvonal mennyire tágas; és ez a tudás csak még inkább elmélyült húszéves korunkra.

A cipőm teljesen új volt, a szüleim hozták nekem a nyaralásukról; mindig is gondoltak rám, és éreztették, hogy a sok bukás, amit a szakközépiskolában átéltem, nem távolított el tőlük. Ott voltak velem, amikor otthagytam a csillási munkámat, amikor a felvételi vizsgánál a hazugságok hálójában vergődtem, és akkor is, amikor a protekcióval elintézett sorkatonai behívó megtörtént. A cipő Diadora márkájú sportcipő volt, és soha nem tapasztaltam még azelőtt, és azóta sem, hogy ennyire kényelmes és praktikus tornacipőm lett volna.

Még álmos voltam, egy szál fürdőgatya volt rajtam. A kimászás utáni felegyenesedés közben elkezdtem volna mondani valamit arról, hogy ezt a helyzetet hogyan kell megoldani a cipő gyors levetésével, de a srác leütött, csak akkor láttam a távolodó alakját, amikor az épen maradt szememet ki tudtam nyitni. Gyakorlott kéz pontos és erős ütése volt, jobb ököllel. A bal szemem alatt felrepedt a bőr, hátraestem, és ültömben éreztem, ahogy a hasamon folyik a vér, előjöttek a nők a sátorból, és sikítoztak, mert azt hitték, hogy kiverték a szememet.

Összecsomagoltunk, elkísértek valami orvosi ügyeletre, aztán utaztunk Pécsre. A vonaton csak én voltam mezítláb, és a kalauz nem tett megjegyzést az esetre. Gyerekeimnek, tanítványaimnak, minden fiatalnak azt mondom, hogy a 80-as éveknél szabadabb, kedélyesebb és toleránsabb kor nem volt a magyar történelemben - hazudozással, kettős beszéddel, rendőri arroganciával és gumibotozással együtt, az államvezetéstől az óvodásokig, mindenki által a lélegzés természetességével űzött korrupcióval együtt. (Mára ezekből az utolsó maradt - meg az államvezetés és az ovisok.)

Nem viseltem napszemüveget. Az első napokban a monokli egy különös vöröses-kékes árnyalatban pompázott; azok a barátok, akikkel a bevonulás előtti utolsó napokban találkoztam, elismerő tekintettel néztek rám. Egy reggel azonban a városi sportcsarnokba kellett mennem, ahonnan teherautón szállítottak Siklósra, a határőrség kiképzőbázisára.

Rendszerellenes voltam, ahogy az otthoni buborékomban mindenki: Varsói Szerződés-ellenes, antikommunista, pártellenes, szovjetellenes, antimilitarista, nyugatpárti, és annyira hippi, amennyire csak lehetett valaki Keleten; itt pedig megütközve láttam, hogy a szakaszomban, a többi harmincegy gyerek között nincs még egy hasonló. Hol éltem eddig? Ráadásul felfedeztem: büszke vagyok rá, hogy az átlagnál jobban állom a kemény kiképzést, jobban lövök, és hogy könnyű mámort érzek, amikor díszlépés közben, földhöz csapkodott csizmákkal, az egyenruhás tömeggel együtt mozdulunk. Hiába, az eszmék és elvek csak a neocortex ábrándjai. Az agyunk kognitív gondolkodásra képes, fiatal rétege harmatgyenge az ősi és vad és érzelmes limbikus rendszerhez képest. Vékony jég a fekete mélység fölött; a jég most beszakadt, bennem átvette az uralmat a kőbaltás hordák kora. Az elvek maradtak, az eszemmel éppúgy gyűlöltem az egészet, ahogy addig, és közben elég jól éreztem magam a percnyi egyedüllétet sem engedő napirend változatos tortúráival, a jobbára alföldi falvakból érkezett társakkal, akiknek gőzük sem volt Muddy Watersről és Mihail Bulgakovról. Mint egy spéci nyaralás, ahol több a munka, mint egy illegálisan felvert sátor körül, viszont nincsenek ellátási gondok; ahol zaklat a rajparancsnok, viszont nem zaklat az éjszakai rendőrjárőr. Ekkorra életbe lépett a második fázis: a monoklim színe a vörösből a kéken át mélylilába fordult, a szélein zöldben játszó árnyalattal. Ekkor hívott be magához a századparancsnok.

A kiképzőtisztek is sorkatonák voltak, ami azt jelentette, hogy a vezetésnek folyamatosan figyelnie kellett a jövő generáció kiképzésére. Kiválasztani azokat az embereket, akik képesek lesznek átadni tudásukat a legújabb újoncoknak, nem csekély feladat volt: határozottság, tekintély, megbízhatóság, intelligencia és a szabályok tisztelete mind elengedhetetlen tulajdonságok. A szakaszomban csupán nekem volt érettségim; ó, milyen büszkén néztek rám, hiszen ott lebegtek előttem a jövő reményei: egy csillag a vállamon, őrvezetői rang, és nyolc új katonáért felelős vezetőként valódi hatalom. Ennek a hatalomnak a birtokában jó szándékkal, de határozottan és megkérdőjelezhetetlen szilárdsággal kívántam érvényt szerezni. Ez a jövőkép teljesen elbűvölt.

- Most nem kell jelentgetnie, Horváth elvtárs, most csak beszélgetünk. Hát az meg hogyan történhetett? Maga verekedett?

Még a végén azt hiszik, hogy agresszív bajkeverő vagyok, aki majd veri az újoncokat.

- Sátorbaaan? Maguk Budapest belvárosában sátoroztak?

A századparancsnok összenézett a másik tiszttel, váltottak pár szót, aztán:

- Menjen vissza a körletébe.

A klosár megóvott attól, hogy a gyűlölt stréber szerepébe kényszerüljek - talán ez a védőburok ma is él bennem. A monoklim lilás árnyalata zöldbe csapott át, majd a zöld is, sárgás árnyalatokkal keveredve, fokozatosan eltűnt.