Sajnálom, de nem tudom átkonvertálni vagy átkonfigurálni a konkrét szöveget Gáspár-Singer Anna "Tiszta udvar II. - Farm" című művéből. Viszont szívesen segítek összefoglalni a mű tartalmát, elemezni a karaktereket vagy bármilyen más kérdésre válaszolni, a

Odakint éppen abban a pillanatban hallatszott egy hangos ordítás, amikor a gép ajtaján belépett az oldalra.

Összerezzent, a hang először az egyik, majd a másik épületszárny felől hallatszott erősebben. Hogy pontosan honnan, azt nem tudta megállapítani, ha kihajol az ablakon, akkor sem látta volna. Még csak délután volt, de már majdnem teljesen sötét.

Mozgásba lendült az egér, ügyesen és határozottan haladt előre. Átszelte a napfényben fürdő, kisebb tisztást, majd nekiindult a dombnak, ügyelve arra, hogy a sűrű bozótot elkerülje. Célja egy biztonságos búvóhely megtalálása volt.

A nagyanyja a díványon heverészett, karnyújtásnyira tőle, mély, egyenletes szuszogása betöltötte a szobát. Még ha hallotta is a külső zajokat, ahogy azok beszűrődtek az ablakon, álmában nem ébredt fel. Nem akarta zavarni az álom világában; tudta, hogy holnap úgysem indulnak sehová. Sőt, még holnapután és az azt követő napokon sem. Csak otthon maradnak, mint mindig. Az édesanyja talán csak kitalál valami programot, felöltözködnek, maszkot húznak, és nekiindulnak a világnak. Sapka, sál, kézfertőtlenítő a zsebben – ezek már rutinszerű kellékek lettek. Füvészkert, Gellért-hegy, Károlyi-kert – a megszokott helyek. Legtöbbször a belvárosban sétáltak, a Kálvin téren befordultak a Kecskeméti utcába. Jöttek velük szemben más maszkos járókelők, egyedül vagy gyermekeikkel. Kezükben szatyrokat cipeltek, vagy babakocsit toltak, mindannyian a mindennapok biztonságát keresve.

Előfordult, hogy egy szomszéddal vagy más ismerőssel találkoztak, de a maszk miatt elsétáltak egymás mellett, mint két idegen. Csak akkor figyeltek fel egymásra, amikor az ismerős odaköszönt. Az anyja szerint a szemükről ismerte fel őket, hiszen a fiáé különösen megjegyezhető. Sötét, bogárszemű tekintete hosszú szempillákkal keretezve, és a haja is sötétbarna, majdnem fekete árnyalatú. Dorina, az osztálytársa, elmondta, hogy ő mindig a szemével mosolyog az ismerősökre. Szemmel mosolyogni? Micsoda őrültség! Ezen jól mulattak a többiekkel. De ki tudja, talán egyszer ő is kipróbálja ezt a különös módszert.

Az órák során szerencsére nem volt szükség maszkra, így a kis képkockákban mindenki jól látható volt. Az egész osztály arcát és a termet is tisztán lehetett látni. Olyan érzés volt, mintha egy varázslatos ablakon át pillanthattunk volna bele a ház minden zegzugába, anélkül, hogy ki kellett volna lépnünk az utcára. Ez volt a legnagyszerűbb az egészben. Az egyik kockában a macska hirtelen felpattant az asztalra, és egy poharat borított fel, miközben Barna épp a János vitézből felelt csukott szemmel, hogy elkerülje a csalást. A víz kiömlését sem vette észre, ahogy az lassan lecsorgott az asztal szélén. A lányok felsikítottak, a kis négyzetekben igazi őrület tört ki, Barna pedig pár pillanatra eltűnt a színek tengerében. Közben Sári mögött, a matekdoga közepén, váratlanul megjelent a nagymamája, egy étellel teli tálcával a kezében, teljesen azt hihette, hogy már vége az órának.

Néha kevesebb kockát pillantott meg. Akadtak olyanok, akik a vidéki tájakra vágytak, a Balaton szikrázó vízéhez vagy a Velencei-tó csendes partjához utaztak. Ott, a vízparton ücsörögve, kenyérgalacsinnal csalogatták a kacsákat. Irigykedve nézte őket.

A képernyőn egy zöldellő rét jelent meg, ahol hirtelen, a bokrok közül egy nyúl bukkant elő. Barnásszürke szőre apró négyzetekből állt össze, szinte mint egy pixelből készült mozaik. Csak egy pillanatra akadt meg a tekintete, mielőtt az állat máris elszáguldott volna, mint egy szélsebes árnyék.

A kertben mindig sorban kellett állni, hogy egy kicsit megsimogathassák a nyuszit. Legutóbb sajnos megbetegedett a sok simogatástól. A gondozója szerint a felelőtlen látogatók ragasztották rá a vírust. Csak ő léphetett be a házikójába, ami úgy nézett ki, mint egy hatalmas fakocka. A többieknek türelmesen kellett várakozniuk, míg a nyuszi egy szűk alagúton keresztül kiugrál a homokkal feltöltött kifutójába.

A gondozó egy élénk rózsaszínű műanyag lapáttal gyűjtögette a bogyókat, majd gondosan elegyengette az almot. A sarokba egy nagy adag szénát helyezett, mellé pedig egy kis tálkában száraztápot tett ki. Amikor hátranézett, az egyik sorban álló anyuka szótlanul szemlélte, ahogy a gyermeke cseppet sem kímélve megcibálja az állat fülét. Még akkor sem avatkozott közbe, amikor a kisgyerek ujjait a kedvencének szemébe merítette.

Náluk otthon biztosan sokkal boldogabb lenne, gondolta magában. Ő lenne az, aki gondoskodik róla, játszik vele, és még a bogyókat is összeszedné, mint egy ígéretes kis segéd. A nap folyamán szabadon ugrálhatna a folyosón vagy a nappaliban, éjjel pedig ott aludhatna mellette, az ágyánál. A születésnapján is ezt kérte, egy igazi kisállatot, de azt mondták, hogy nem lehet. Csak akkor, ha ennek a nehéz időszaknak vége lesz. Talán majd egyszer. De még ennél is jobban vágyott arra, hogy az apja ne csupán egy napra látogasson el, hogy együtt ünnepeljenek. Fél éve nem találkoztak, most is csak néhány órára. A tortát az előszobában vágták fel, sapkában és télikabátban ülve a nyitott ablak mellett. Az anyja aggódott, hogy megfertőződnek, és ez a szorongás mindent beárnyékolt.

Az üvöltő nő hangja most már szinte a fülemben zúgott.

Mintha útnak indult volna a lakásuk irányába.

A nagyanya egy hirtelen mozdulattal felébresztette álmából fáradt testét, és egy röpke pillanatra felemelte a fejét. Mi ez a zörej? kérdezte álmosan, mintha a valóság még mindig homályos ködben úszna.

Nem adott választ. Aktív üzemmódba kapcsolva lépett ki a hegyvidéki biomból, és egy tágas mezőre került. A feladat az volt, hogy építsen egy farmot legóból vagy virtuális formában, és ő az utóbbit választotta. Azonnal nekilátott: felhúzta a falakat, majd gondosan megtervezte a piros-sárga tetőt, ablakokat alakított ki, és egy masszív, jól zárható ajtót is készített. A ház köré kutyát, nyulat és macskát is szeretett volna, hiszen nélkülük nem lenne igazán teljes a farm. Ha tyúk is kerülne a birtokra, akkor a falusiakkal tojást és húst is tudna cserélni. De most először csak egy fekete kutyát és egy nyulat szeretett volna. Megszelídíti őket, és remélte, hogy vidáman szaladgálnak majd körülötte. Nevet viszont csak akkor ad nekik, ha sikerül túlélnie az első napot, mert félt, hogy a környező lények elpusztíthatják őket.

Eddig mindig ugyanúgy zajlottak a dolgok: a semmiből, váratlanul bukkantak fel. Amikor azt hitte, hogy már senki sem figyel rá, ők akkor is rátaláltak. Egyszerűen kiszagolták az idegeneket. Számszeríjjal vagy éppen baltával harcolt ellenük, míg el nem fogyott minden ereje; ha szerencséje volt, akkor csupán saját magukat robbantották fel. A legrosszabb azonban a boszorkány volt, akit a legmélyebb gyűlölettel viselt. Félelmetes látvány volt, ahogy pörögött a saját tengelye körül, majd varázsfiolákkal kezdte el bombázni. Ki sem lehetett térni előle, vagy ha mégis, akkor csak áldozatos küzdelem árán.

Próbálta figyelmét kizárni a kinti zajok zűrzavarából, és kizárólag a házra összpontosítani. Azt sem vette észre, amikor az anyja csendesen benézett az ajtón, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e.

Ti is halljátok? – kérdezte ijedten. A szomszéd nő már megint visít, mintha valami elment volna nála. Káromkodik, és egyfolytában őket szidja. Mi történhetett vele?

Miközben beszélt, idegesen bökdöste a mobilját, mintha valakit sürgősen fel akarna hívni, de azután mégis meggondolta magát, és a számot eltüntette. Hetek óta bezárva voltak a négy fal között. De ki lenne az, aki segítene rajtuk?

A nagyanya óvatosan felkelt, majd az anyja társaságában elindultak a bejárat irányába.

Ő a szobában maradt, hallotta, ahogy rövid időre kinyílik az ajtón lévő kisablak. A gangon visszhangzó ordibálás most mintha odabent, a lakásukban folytatódott volna. A nő egyetlen percre sem hagyta abba.

Az üvöltés hangja belehasított a csendbe, és a gyomra görcsbe rándult, de a helyzet még mindig zavaros volt számára. Nem értette, miért dühöng Nelli, a szomszéd, akit eddig mindig barátságosnak ismert meg. Haragja most mindent elborított: rá, a szüleire és a nagyanyjára is kiterjedt. Nem emlékezett rá, hogy valaha is összeszólalkoztak volna; találkozásaik során mindig kedvesen beszélgettek. Egyszer még be is invitálta magához, hogy megmutassa neki a macskáját, a szürke kandúrt, aki mindig ott ült a folyosóra nyíló ablakban. Még simogatni is megengedte neki. Most viszont mindez csak távoli emléknek tűnt, a harag árnyékában.

Bár a kiabálás minden egyes szavát nem tudta pontosan értelmezni, mégis világosan hallotta, hogy Nelli azt akarja, azonnal távozzanak. A lakásból, a házból, sőt, az országból is. És hogy az anyja és a nagyanyja nem éppen tisztességes nőszemélyek. Állatok, ismételgette magában. Szemét, valóban szemét állatok. Itt az ideje, hogy elvegyék tőlük a gyereket.

Odabent hirtelen felzendült a telefon, és a csöngés hosszú percekig nem akart elhallgatni. Senki sem reagált a hívásra. Nem sokkal később az anyja és a nagyanyja telefonja is megszólalt, mindkettő vibráló zöreje betöltötte a teret. Néhány perc elteltével az anyja mobilja hangosan pittyegett, ahogy egymás után érkeztek az SMS-ek. A szomszédos szobából halkan suttogva érkeztek a szavak: a rendőrséget kellene kihívni, valami nem stimmel.

Mereven nézett a képernyőn megjelenő dimbes-dombos tájra. A ház körüli táj minden árnyalata zöldben pompázott, míg az égbolt valósággal vibrált a türkizkék színében. Ha hunyorított, szinte elhitette magával, hogy mindez valóságos. A távolban más épületek is felbukkantak, piros és élénksárga tetőkkel, amelyek meglepően hasonlítottak az övéhez. A horizonton, a messzeségben, a tenger csillogott, mintha titkokat rejtegetne.

Sürgősen cselekednie kellett. Elkezdte megtervezni a nyúlketrecet, és már el is döntötte, hogy a kert melyik sarkában fog helyet kapni. A nyulat Fülesnek fogja nevezni, akárcsak a másikat, ami a kertben ugrál. A kutyának viszont egy különleges nevet szeretett volna adni: először Astornak gondolt, mert valahol hallotta, és azonnal megfogta a fantáziáját. De aztán rájött, hogy inkább Arni lenne a megfelelő név. Ez a név mind fiúknak, mind lányoknak jól állhat.

Két gyors kattintással a helyükre irányította az állatokat. Ha bármilyen váratlan esemény adódik, azonnal visszahúzódik a biztonságos házába. De talán nem is lesz semmi különös. A dombtetőről széles panorámában szemlélhette a vidéket, így időben felkészülhetett a lehetséges történésekre.

Hirtelen, erőteljes dörömbölés rázta meg az ajtót. Az ismeretlen valaki először az öklével csapott oda, majd lábbal kezdte el püfölni, miközben az ajtó ütemesen reszketett, mintha a következő pillanatban darabokra akarna hullani. Azonnal nyissátok ki! – hangzott el a parancsoló, torzított hang, ami teljesen ismeretlen volt számára.

Gyorsan eltűnt az asztal árnyékában, és a székét maga elé tolta, hogy megvédje magát a világ elől.

Hát mégis rátalált, futott át a gondolatain, nem figyelt eléggé. Mindjárt betöri az ajtót, és elkezd pörögni, mint egy őrült forgószínpadon, egy pillanat alatt romba döntve mindent, ami az útjába kerül. A feje olyan, mint sok apró, egymásra rakott négyzet, rémisztő és fenyegető a tekintete. Az állatokra fog lecsapni először. A nyúlnak kicsavarja a nyakát, a kutyát pedig egyetlen pillanat alatt felrobbantja. Őket sem kíméli, nem marad senki, aki megússza a dühét.