Erdély varázslatos tájain vált fotóssá a vagány szegedi lány – egy Z generációs kaland a lángos ízétől a zakuszka különlegességéig.

Borbély Fanni fotóriporter különleges utat járt be: szegedi születésű, tősgyökeres anyaországi magyarként érettségi után Erdélybe, Csíkszeredába költözött, ahol azóta is otthonra lelt. Már hat éve él a határon túli közösségben, és egyelőre nem tervez visszatérni Magyarországra, sem pedig más irányba lépni. Fannival folytatott beszélgetésünk során kíváncsiak voltunk, hogyan látja egy Z generációs fiatal a hazai viszonyokat, valamint milyen élményekkel gazdagodik Erdélyben. Fedezzük fel, hogyan éli meg a csíki mindennapokat, és mi az, ami lenyűgözi őt ebben a különleges környezetben.

Mennyire csinálsz most mást ahhoz képest, amit gyerekként elképzeltél magadról?

Jelenleg a Székelyhon, Székely Sport, Liget, Krónika és Nőileg weboldalak számára készítek fotós és videós tartalmakat, amelyek kulturális, közéleti és sporteseményeket ölelnek fel, valamint bemutatják a lenyűgöző erdélyi tájat. Érdekes, hogy gyermekként, miután elsajátítottam a biciklizés fortélyait, még postás szerettem volna lenni...

Végül is a képeiddel ugyanúgy üzeneteket közvetítesz, mintha postásnak álltál volna.

Általános iskola végére már világosan kirajzolódott előttem a jövőm, és tudtam, hogy a médiában szeretnék dolgozni. Nem véletlenül választottam azt a gimnáziumot, amely erre a területre specializálódott. Amikor megkaptam az első telefonomat, ami képes volt jó minőségű képek készítésére, azonnal elragadott a fotózás varázsa. Kimentem a természetbe, hogy virágokat, állatokat és gyönyörű tájakat örökítsek meg. Az iskolában minden évben megrendeztek egy kiállítást, ahol a diákok fotói szerepeltek, és én mindig büszkén láttam viszont a saját képeimet a falakon.

Teljesen egyetértek veled: a jövőd sorsfordító pillanata valószínűleg egy napfényes strandon, a hullámok morajlásának kíséretében született meg.

Érettségi után nem volt elég pontszámom a szegedi média szakhoz, úgy tűnt, egy évet ki kell hagynom. Két barátnőmmel strandoltam együtt augusztus végén, akik Erdélybe készültek továbbtanulni. Ettünk egy lángost, közben felvetették, nem lenne-e kedvem velük tartani. Gyorsan tájékozódtam a szakokról, majd rávágtam: miért ne?!

Otthon két különböző reakcióval találkoztam az ötletemmel kapcsolatban: az egyik azt feszegette, hogy miért nem említettem ezt korábban, míg a másik bátorított, hogy bátran vágjak bele, hiszen nincsen veszítenivalóm!

Hirtelen rengeteg papír beszerzése vált szükségessé, és románra kellett fordíttatnom őket. A fordítóval való alku igazi kihívás volt: megígértem, hogy megfelelő összeget fizetek, csak legyen kedves három nap alatt elkészíteni a munkát. Idővel versenyt futva igyekeztem mindent elintézni, és végül felvettek az egyetemre. A szüleim már egy héttel a tanévkezdés előtt letettek Csíkszeredában, én pedig csak álltam ott, meglepetten és kicsit zavarban.

Mik voltak az első benyomások? Hogyan hatott rám az a környezet, amibe beléptem? Az első pillanatok tele voltak izgalommal és felfedezésre váró részletekkel. A látvány, a hangok, az illatok mind-mind egy különös varázslatot teremtettek, ami azonnal magával ragadott. Az emberek tekintete, a hely szelleme, és a légkör mind hozzájárultak ahhoz, hogy egyedülálló élményt élhessek át. Mindez egy új fejezet kezdetét is jelentette számomra.

A kollégiumban kezdetben igazi "barchobázás" zajlott körülöttem, ahogy próbáltam megfejteni, mit is akarnak közölni velem a többiek. Olyan sokféle székely és román kifejezést hallottam, hogy szinte elvesztem a fonalat. Néztek rám, mintha nem érteném, hogy a murok az répa, a pix az golyóstoll, és a vineta a padlizsán – bár ezen még ők is vitáztak, mert volt, aki a vineta kifejezést preferálta. Amikor azt mondták, húzzam le a kalorifert, teljesen zavarban voltam, hiszen fogalmam sem volt, hogy a fűtőtestre utalnak. A szobatársam pedig megkérdezte, hogy hozzon-e lapítót a kollégiumba, ami később kiderült, hogy vágódeszka. Először húsklopfolóra vagy kalapácsra gondoltam, és nem értettem, miért lenne szükség kalapácsra a kollégiumban.

Mi volt az általános reakció, amikor valaki megtudta, hogy Szegedről érkeztél?

Mindig azzal a kérdéssel indítottak, hogy „cserediák vagy?”. Amikor válaszoltam, hogy nem, azonnal érdeklődni kezdtek, miért is érkeztem ide. Hiszen általában erdélyiek választják a magyarországi egyetemeket, nem pedig a másik irányt. Aztán jött a következő kérdés: jól érzem-e magam itt? A barátnőmmel, akivel együtt érkeztünk, elhatároztuk, hogy titokban tartjuk Szegedet, de az első órán a tanár megkérte mindenkit, mutatkozzon be, így gyorsan lerántotta a leplet a titkunkról. A tanárok viszont nem bántak velünk különösebben másként, számukra az volt a lényeg, ki mennyire elkötelezett a tanulás iránt, és mennyire nyitott a fejlődésre.

Az erdélyi emberek és az anyaországiak közötti különbségek sokszínűek és gazdag kulturális háttérrel bírnak. Az erdélyi emberek gyakran erősebb történelmi és kulturális identitással rendelkeznek, mivel az ottani közösségek évszázadok óta sokféle etnikai és vallási hatás alatt fejlődtek. Egy másik fontos aspektus a nyelvhasználat: az erdélyi magyar nyelvjárások sajátos kifejezéseket és hangsúlyokat tartalmaznak, amelyek megkülönböztetik őket az anyaországi beszédtől. Emellett a hagyományok és szokások is eltérhetnek; például az erdélyi ünnepek és népszokások gyakran egyedi elemeket hordoznak, amelyek a helyi közösségek történetéből fakadnak. A mindennapi életben is fellelhetők eltérések, például a közösségi kapcsolatokban, ahol az erdélyi falvakban a közösségi szellem talán még erősebben jelen van, mint sok vidéki településen Magyarországon. Az erdélyi emberek általában nagyobb hangsúlyt fektetnek a családi kötelékekre és a helyi közösségekre, ami a szorosabb társadalmi hálózatokban nyilvánul meg. Összességében tehát az erdélyi és az anyaországi emberek között különbségek vannak, de ezek a különbségek gazdagítják a magyar kultúrát, és hozzájárulnak a sokszínűséghez, amely jellemzi a Kárpát-medencei magyarságot.

Zárkózottabbak és alázatosabbak. Van véleményük, de kezdetben inkább hallgatnak, csupán akkor osztják meg gondolataikat, amikor közelebb kerülnek másokhoz. Az élet különböző területein más perspektívából közelítik meg a dolgokat. Az ételek tekintetében fontos számukra a természetes alapanyagok használata; nem a bolt polcairól válogatnak, hanem a helyi piacon szerzik be, vagy saját maguk termesztik meg azokat.

Például amikor eljön a szezonja, én még nem láttam családot, aki ne készítene zakuszkát, de ugyanígy vannak a padlizsánkrémmel is.

A gyógyító módszerek között számos érdekesség található, például a fenyőrügyszirup, amely hatékonyan enyhíti a köhögést. Csíkszereda környékén a sportolás is népszerűbb, mint otthon, hiszen sokan élvezik a focit, síelést, korcsolyázást és a túrázást.

Kommunikáció és közkapcsolatok szakon végeztél alap- és mesterképzést. Hat éve élsz Csíkszeredában, másfél éve dolgozol fotósként. Ütköztél ezalatt olyan nehézségbe, amire nem számítottál?

A román nyelvtudás hiánya mindig is kihívást jelentett számomra. Csíkszereda lakóinak többsége magyar anyanyelvű, azonban a városban sok olyan hivatal és bolt található, ahol román és magyar kollégák dolgoznak együtt. Amikor beléptem egy ilyen helyre, és épp egy románul beszélő ügyintéző fogadott, gyakran éreztem, hogy nehezen találom a szavakat, és a kommunikáció nem mindig ment zökkenőmentesen. Egy fesztiválon önkéntesként vettem részt, ahol a gyerekek különféle játékokat készítettek. Egy anyuka odajött hozzám, és románul feltett egy kérdést, de sajnos nem értettem a szavait. Mosolyogva bólogattam, remélve, hogy ezzel kifejezem a segítőkészségemet. Később derült ki, hogy ezzel tulajdonképpen beleegyeztem abba, hogy mindhárom gyermekének segítsek elkészíteni a játékot, ami egy újabb emlékezetes, ha nem is mindig könnyű, élménnyé vált számomra.

Amikor nyaranta vagy karácsonykor hazamész Szegedre, a család tapasztal rajtad bármilyen változást?

Azt, hogy erdélyiesen beszélek - úgyhogy néha visszakérdeznek. Amikor a bátyám megkért, hogy keressek meg neki egy képet, s én jeleztem, hogy nem "kapom", időbe telt tisztáznunk, ez Erdélyben annyit tesz: nem találom.

Hiányzik otthonról bármi? Ahogy mondjuk az Angliában élő magyaroknak a túrórudi.

Erdélyben a választék valóban szűkebb, mint otthon. A Túrórudikból is kevesebb féle kapható, és sokszor csak szezonálisan találkozni velük, így az emberek szívesen vadásznak a kedvenc ízeikre. Ugyanakkor egy otthoni kenyér árának töredékéért itt egy ízletes, házikenyeret kapok, amely krumplival készült, és tele van karakterrel. Az itt készült házi termékeket nagyra értékelik, és valóban látszik rajtuk, hogy nem egy monoton gyártósoron készültek, hanem a kistermelők szeretete és gondoskodása tükröződik bennük.

Milyen élmény volt számodra a munkakeresés folyamata? Könnyedén rátaláltál a megfelelő pozícióra, vagy inkább kihívásokkal teli időszakot éltél át?

Már a mesterképzés alatt keresgéltem, és el is kezdtem dolgozni, miután a Székelyhonhoz beadott önéletrajzom kapcsán behívtak interjúra. Újságírás és fotóriporterkedés közül választhattam, s mivel vonzott a képi világ, utóbbi mellett voksoltam. Volt saját fényképezőm, amit jól ismertem, a kollégám pedig bevezetett a sajtófotózás és a szerkesztőprogramok világába. Főleg terepen dolgozom, reggelente kapom meg, melyik kolléga cikkéhez hova kell mennem aznap fotózni. Csíkszeredában vannak a közéleti és a kulturális események, a környező településekre pedig főleg a sport miatt járunk.

A körzeti focibajnokság során mindig fülest kapok a szurkolók sziporkázó beszólásaiból. Emlékszem, amikor egy lelkes szurkoló azt kiáltotta a bíró felé: "Hajtsd el az egész hajad, csak ne a meccsünket!" A tájszólásokból pedig könnyedén kiszúrom, hogy ki honnan érkezett, hiszen a szavak és kiejtés mindig árulkodnak a gyökerekről.

Gyerekként Erdély számomra egy mesebeli hely volt, tele titkokkal és felfedezésre váró kincsekkel. A hegyek között megbúvó falvak, a varázslatos legendák és a színes népviseletek mind-mind olyan képeket festettek a fejemben, amelyekkel szívesen játszottam el. Az élmények, amelyeket a nagyszüleim meséltek, mindig izgalmas kalandokat ígértek, és úgy éreztem, hogy ez a táj egy varázslatos világ kapuja. Felnőttként azonban sokkal mélyebb és komplexebb érzelmekkel viszonyulok Erdélyhez. A gyermeki ábrándok helyett most már a kultúra gazdagságát, a történelem súlyát és a közösségek összetartozását érzékelem. A gyönyörű tájak mellett megértem a helyiek küzdelmeit és örömeit, a hagyományok megőrzésének fontosságát, és azt, hogy milyen mély nyomot hagyhat egy hely az emberek életében. Erdély most már nem csupán egy mese, hanem egy élő, lélegző kultúra, amelynek része lenni különleges ajándék számomra.

Történelemórán főleg Trianon kapcsán beszéltünk Erdélyről, és a gyerekek fejében az a kép alakult ki, hogy itt sok magyar él, akiket elcsatoltak Magyarországtól, és az együttélés a román nemzetiségűekkel szomorú. Később több fotót és videót láttam különböző erdélyi eseményekről, mint az Ezer Székely Leány Napja vagy a Csíksomlyói búcsú, ahol az emberek többsége székely népviseletben ünnepelt. Ez a kép is megerősítette bennem ezt a nézetet, de amikor végre ellátogattam ide, óriási meglepetés ért: az emberek ugyanúgy élnek, mint Magyarországon! Nevetnek, örülnek, és nem székely népviseletben szomorkodnak egész nap. Az élet itt is tele van vidámsággal és közös élményekkel.

Sőt, adott esetben jobban is tudnak örülni, nem?

Talán éppen azért, mert nap mint nap szembesülnek a kisebbségi lét kihívásaival, igyekeznek elvonatkoztatni a számukra irányíthatatlan dolgoktól. Megtanulják, hogyan engedjék el a negatív érzéseket, és felszabadultan örüljenek a pillanat adta boldogságnak, amelyet a család és a barátok körében találhatnak. Fontos megemlíteni, hogy soha nem tapasztaltam konfliktust román nemzetiségű emberekkel – egy kisebb városban élünk együtt, ahol nincs okunk arra, hogy bántsuk egymást. Legfeljebb a sportesemények hevületében találkozom némi rivalizálással, amikor a szurkolók szeretnék kifejezni, hogy "ez az ő hazájuk". Ilyenkor előtérbe kerülnek az indulatok, de a mindennapi életben ez nem jellemző.

Mennyire érzékeled a szegénységet a mindennapokban, és fotósként milyen fogadtatásban részesülsz a hétköznapi emberek részéről?

A szegénység megnyilvánulása erősen függ a térségtől, de a városi környezetben sokszor rejtettebb formában jelenik meg. Vannak falvak és kis községek, ahol az internet elérhetősége még mindig korlátozott, vagy ahol nem mindenki csatlakozik a vízhálózatra. Azonban e helyeken a szegénység nem olyan drámai, mint ahogy azt sokan Magyarországon tévesen elképzelik. Az emberek általában inkább zárkózottak, mintsem hogy nyilvánosság elé lépnének. Ha előre egyeztetett interjúról van szó, szívesen részt vesznek, segítőkészek, és minden gördülékenyen megy. De amikor az utcán próbálnánk meg megszólítani valakit egy spontán videófelvételre, gyakran azzal fogadnak, hogy "szívesen megosztom a gondolataimat, de kérlek, ne videózz, ne fotózz, ha lehet!"

Erdély számomra nem csupán egy földrajzi hely, hanem egy gazdag kultúra, hagyományok és élmények tárháza. Az itt eltöltött idő alatt felfedeztem a lenyűgöző tájakat, a hegyek és völgyek varázsát, amelyek inspirálnak és feltöltenek. Erdély szívében olyan közösségek élnek, amelyek melegséggel és vendégszeretettel fogadnak, így mindig otthon érzem magam, akárhol is járok. Az itt élő emberek bölcsessége és történetei gazdagítják a lelkemet, és emlékeztetnek arra, hogy a múltunk összekapcsol minket a jelennel. Erdély nem csupán a táj szépsége, hanem a színes kultúra, a hagyományok és a sokszínűség révén ad nekem inspirációt és erőt. Mindezek a tapasztalatok formálnak engem, és segítenek abban, hogy értékeljem a gyökereimet és a jövőmet.

Az élénk gasztronómiai élmények és a táj varázslatos szépségei mindenképpen lenyűgöznek, hiszen szegedi lányként az Alföld lapos tájai között nem igazán találkoztam hegyekkel. Itt, ha csak egyet lépek ki a város határain, máris a hegyek ölelésében találom magam. A Békás-szoros, a Gyilkos-tó és a Szent Anna-tó környéke pedig igazi csodát kínál. De ami igazán megfogott, az az emberek vendégszeretete. Itt minden beszélgetés vége azzal zárul, hogy ígérjük, folytatjuk a kapcsolatot – legyen szó egy újabb kávé elfogyasztásáról vagy egy közös kirándulásról. Otthonról viszont olyan emlékek maradtak meg bennem, amikor a hétköznapi szívességekért sokszor elvárták a viszonzást, és nem ritkán felhozták később, hogy „bezzeg én akkor segítettem neked”. Itt viszont a kapcsolatok jóval szívélyesebbek és önzetlenebbek, ami igazán melegséget ad a mindennapokhoz.

Itt ez kölcsönösen, magától alakul, a segítségnek nincs pénzvonzata. Az emberek érzik, hogy ő is ott volt nekem, most én is ott leszek neki.

Akkor másnak is javaslod, hogy bátran vágjon bele egy hasonló kalandba, mert ha úgy áll hozzá, számára is lehet Erdély a lehetőségek földje?

Nem vagyok biztos benne, hogy más fiatalok mennyire rendelkeznek konkrét célokkal, amelyeket mindenképpen úgy akarnak elérni, ahogy azt megálmodták. Az én életem viszont teljesen másképp alakult: minden spontánul jött, nem voltak kényszeres elképzeléseim vagy túlzott elvárásaim, és ez a lazaság igazán jó irányba terelt. Talán az is közrejátszott, hogy kész voltam elfogadni mindazt, amit az élet elém tárt. Hat évvel ezelőtt, egy váratlan ötlet hatására indultam el ezen az úton, és most már nem tudom megmondani, hány újabb strandolás és lángosozás vár még rám, amikor újabb inspiráló gondolatok születnek bennem. Az utam jövője tehát még mindig rejtély, de az biztos, hogy nagyon jól érzem magam, és örömmel élek ebben a közösségben. Jelenleg a lehető legjobb helyen vagyok.