Az oxfordi tapasztalataim: minden közhely után egy újabb mérföldkő | Demokrata
A történet középpontjában Anna (Sofia Carson) áll, egy vonzó és ambiciózus amerikai diák, aki pénzügyi diplomájával érkezik az Oxfordi Egyetemre, hogy egy évig a viktoriánus költészet rejtelmeit fedezze fel. Ez manapság már szokásos, hogy a pénzügyi tanulmányokat végzett fiatal nők egy kis időre beugranak a világ egyik legnevesebb egyetemére, hogy átéljék a kékharisnyás életérzést. Az év végén pedig hazatérve egy menő amerikai cég vonzó állásajánlatát fogadja el, amely már csak rá vár. Azonban Oxford falai között Anna életét egy váratlan fordulat formálja: találkozik álmai férfijával, Jamie Davenportdal (Corey Mylchreest), aki a költészet tanára lesz az egyetemen. A két fiatal között villámgyorsan kialakul a szenvedélyes szerelem, miközben Anna lelkesen gyűjti az angliai élményeket, és rendszeresen kipipálja őket a bakancslistájáról. Szó szerint, hiszen gyakran előveszi noteszát, hogy mosolyogva kihúzza az éppen teljesített feladatot. Emellett a költészet szépségei is megjelennek a mindennapjaikban, hiszen az oxfordiak úgy idézik Keats verseit, mintha az életük része lenne, és mindenütt ott vannak a magasröptű sorok: az órákon, a könyvtárban, sőt, még a diplomaosztó ünnepségen is, ahol egy év után a diploma is a kezébe kerül. Ám ahogy a románc kibontakozik, a boldogság felett sötét felhők gyülekeznek. Jamie-ről kiderül, hogy egy súlyos, gyógyíthatatlan betegség gyötri, amiről édesapja szavain keresztül értesülnek, amikor azt mondja: "Jamie egészségesnek tűnik, de valójában nem az." Ez a brutális igazság pedig megpecsételi a fiatal szerelmesek sorsát, akiknek a boldogsága hirtelen árnyékot vet a jövőjükre.
A bakancslista mint központi motívum végigvonul a film cselekményén, nem csupán Anna noteszében található listaként, hanem mint a történet struktúráját meghatározó erő. Olyan érzésünk támad, mintha a film készítői összegyűjtöttek volna minden romantikus klisét, és ezeket gondosan, lépésről lépésre beépítették volna a narratívába. A főszereplőnk egy ambiciózus amerikai lány, aki szegénységből indulva küzd az álmaiért, míg a romantikus érdeklődését egy angol arisztokrata képviseli, akinek a családja a brit történelem mélyére nyúlik vissza, és aki egy nagyszerű, kristálycsilláros kastélyban él. A filmben felbukkan a tipikus egyetemi buli, ahol egy kínos táncjelenet is helyet kap, valamint a kötelező kórházi drámai pillanatok, amelyek a szokásos aggódást hozzák magukkal. A filmben megjelenik a modern ideológiai vonal is, még ha kissé erőtlenül is: Anna eleinte sértődik meg a pösze meleg fiúra, aki hamarosan a legjobb barátjává válik. A tipikus angol pubban a felsőbbrendű fehér férfi próbálkozik a magabiztos amerikai lánnyal, de ő gyorsan helyreteszi. A történet tele van a klisés helyszínekkel: csókok az esőben, és más romantikus pillanatok, de a valódi érzelmek helyett inkább egy műanyag világot épít, amelyet nehéz élvezhető történetté formálni. A cselekmény egyik gyenge pontja, hogy a főszereplő, aki súlyos beteg, ellenáll a kezelésnek, míg édesapja sürgeti a gyógyulását. E családi konfliktust Anna egyetlen ajándékkal igyekszik rendezni. Sofia Carson játéka sajnos kétdimenziós, önelégülten bámul a semmibe, mosolya kihívó, vagy éppen szomorú pillantásokat vet. A Jamie-t alakító Corey Mylchreest sem emeli meg a lécet, hiszen betegként is éppen annyira vonzó, mint egészségesen. A mellékszereplők, akik szintén nem bővelkednek a komplexitásban, talán éppen azért lettek ilyen egyszerűek, hogy a főszereplők vonzerejét kiemeljék. Karakterfejlődés híján csupán álkonfliktusok sorakoznak, amelyeket szintén álmegoldások követnek. A rák és a halál rózsaszínre mázolása hiteltelen, és a film üzenete - amely arra figyelmeztet, hogy éljük meg a pillanatokat, mert azok sosem térnek vissza - egyértelmű, de sajnos nem elég meggyőző. A közel kétórás film végén azon töprengünk, hogy az alkotók valóban igaza van: az elvesztegetett időt már sosem hozhatjuk vissza, amit a képernyő előtt töltöttünk.
