Az öreg kutyám igazi zseni a maga módján. Bár hallása és látása már nem a régi, a konyhai falatokért bármire képes. Az étkezések körüli ügyeskedései mindig mosolyt csalnak az arcomra.

Két imádnivaló kutyus gazdája vagyok: az egyikük egy 15 és fél éves Bichon havanese, aki már szinte a család része, a másik pedig egy fiatal tacskó, aki pár hónap múlva ünnepli a harmadik születésnapját. Mindkét kutyus intelligens, de az idősebbik, az öreglány, olyan okos, hogy néha még engem is meglep. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi leleményesség rejlik benne!

Családi házban élünk, és nálunk a kutyák kicsit úgy élnek, mint a macskák: a ház melegében élvezik a kényelmet, csak időnként ugranak ki a kertbe játszani, vagy amikor mi is kint vagyunk. A kertesház egyik legnagyobb előnye, hogy akkor is ki tudom engedni őket, ha éppen sűrű a napom és nincs időm velük foglalkozni. Már teljesen hozzászoktak, hogy a teraszajtó előtt áll az, akinek éppen sürgős dolga lenne kint – legyen az egy rövid kis séta, vagy éppen a szomszédok védelme (a tacsi őrmester szolgálatban!).

Hogy motiváltak maradjanak, réges-rég bevezettem a "pisiltél-kakiltál? JUTI!" rendszert. Különösen a fiatalabb kutyám miatt, aki így tanulta meg gyorsan, hogy nem a nappali a WC, azaz hamar szobatiszta lett.

Az öreglány azonban... nos, ahogy teltek az évek, úgy egyre inkább felfedezte a kis trükköket. Bár a hallása és a látása már nem a régi, amikor jutalomfalatról van szó, Sherlock Holmes-t megszégyenítő logikával állt elő, vagy éppen egy maratont fut végig boldogságában (utóbbit akkor, amikor végre elérkezik a reggeli vagy vacsora ideje, és észreveszi, hogy a kezemben ott van a tányérja).

Az utóbbi időben észrevettem, hogy valahogy gyakrabban kérdezősködik a kertbe való kijutásról. Nyilvánvaló, hogy már nem fiatal, talán vizelet-visszatartási gondjai támadtak. De azért örömteli, hogy még mindig jelezni tudja, ha ki akar menni – ezt jó jelnek tartom.

Aztán észrevettem, hogy amikor kimegy a kertbe, gyakran nem végzi el, amit el kellene végeznie. Néha csak körbejárja a teraszon az asztalt, máskor jó pár másodpercig csak bámulja a kerítést, mintha valami titkos üzenetet próbálna megfejteni. Vagy ott áll az asztal mögött, mint egy bölcs mester, aki mély filozófiai elméletek kifejtésén töri a fejét. Amikor pedig eltelik a pisilésre szánt idő, boldogan ballag vissza hozzám, az arcán a "Na, jöhet a juti!" kifejezéssel, mintha egy újabb kalandot élt volna át.

Kezdetben teljesen elhittem neki, mert annyira ügyesen játszotta a szerepét. Azonban egy nap valami furcsa érzésem támadt, és elkezdtem figyelni a részletekre. Végül lelepleződött.

Azóta figyelek. Megvan az öreglány taktikája, de nekem is van egy stratégiám. Ő próbál cselezni, én próbálom lefülelni. Egyelőre döntetlenre állunk. Ő néha kicsikar egy jutalomfalatot pusztán a színészi teljesítményével, én meg néha elkapom a trükkjeit, és üres kézzel -- azaz szájjal - kell távoznia. De az biztos, hogy ez a harc nem ér véget egykönnyen. Két makacs fél, egy közös cél: a juti.