A múlt jelentőségét sokan felnagyítják.
A múlthoz való túlzott ragaszkodás sokak szerint nemcsak hogy nem ajánlott, hanem egyenesen veszélyes is. Azt mondják, hogy ha valaki folyamatosan a régi emlékek fogságában él, akkor elveszíti a kapcsolatot a jelen valósággal, és képtelen lesz a jövő felé tekinteni. Azok az emberek, akik elmerülnek a nosztalgia tengerében, sokszor úgy tűnnek, mintha nem tudnák élvezni a modern világ nyújtotta lehetőségeket. A folyamatos visszaemlékezés helyett talán érdemesebb lenne a jelen pillanataira és a jövő ígéreteire összpontosítani, hiszen végső soron ezek formálják az életünket.
Az életünkben elengedhetetlen, hogy előre lássuk a dolgokat, és azonnal reagáljunk rájuk. Mindig naprakészen kell követnünk a legfrissebb eseményeket, és alkalmazkodnunk a folyamatosan változó trendekhez. A figyelmeztetések özönlik körülöttünk, a hírek sosem pihennek; az újságírók versenyt futnak, hogy ki tudja elsőként megosztani a legújabb információkat. A modern világban a sebesség és a tudatosság kulcsszerepet játszik abban, hogy lépést tartsunk a folyamatosan átalakuló valósággal.
A múlt sötét árnyakat vetít elénk. "Barátai", a melankólia és a nosztalgia, nem örömet, hanem fájdalmat hoznak. Ezek nem kellemes társak, hanem inkább súlyos terhek, amelyek a szívünkre nehezednek. A régmúlt emlékei és tapasztalatai, amelyek egykor éltetettek minket, mára csak fájó visszhangok lettek, és ezáltal válik a múltunk igazi problémává.
De valójában miért is? Az idő távolsága nem a bánat, hanem a boldogság forrása kellene, hogy legyen. Szüntelenül bőségesen rendelkezésünkre állnak kellemes emlékek, amelyeket kedvünkre, a végtelenségig újra és újra felidézhetünk a saját elménkben.
A lényeg abban rejlik, hogy milyen szemszögből közelítjük meg a dolgokat. Gondoljunk csak bele: talán érdemes lenne elengednünk a fényképeket és a naplókat. A túlzott precizitás, a tudományos igényesség és a pontos visszaemlékezés sok esetben gátolhat bennünket. A képek és a részletes feljegyzések nemcsak az évek során megfáradt és próbára tett memóriánkat terhelik meg, hanem a fantáziánkat is korlátozzák.
Örülnünk kellene annak, hogy élményeinkből csak töredékek maradnak meg. Emlékezetünk szilánkjai között egy űr tárul fel, amelyet tetszés szerint tölthetünk ki - és minden egyes emlékezéskor egy kicsit másképp. Így aztán az unalom soha nem kúszik be visszaemlékezéseinkbe.
Az emlékek optimista megközelítése, amely az öröm kimeríthetetlen forrásaként és az öregség orvosságaként tekint a múltban eltöltött időre - hiszen az idő múlásával egyre gazdagabbá válunk emlékekben -, a jövőre nézve is érvényes. Az élmények önmagukban nem lényegesek; a legfontosabb az, hogy miként formálják és gazdagítják életünket. Az igazi érték abban rejlik, hogy mit tudunk kihozni belőlük, akár már az átélt pillanatok előtt is.
George Clémenceau, a francia miniszterelnök és az első világháború kiemelkedő alakja, mesterien fogalmazta meg egy gondolatát, amikor humorral fűszerezve így szólt: "A szerelem varázsa abban rejlik, amikor fokozatosan, lépésről lépésre haladsz felfelé a lépcsőn."
