A húsvéti locsolás nem csupán arról szól, hogy mindent szabad, ami belefér a keretekbe. Ez egy hagyomány, amely mélyebb jelentéssel bír, és a tisztelet, a tradíciók ápolása és a közösségi kapcsolatok erősítése is a célja.

Ha itt a húsvét, akkor elérkezett a locsolás ideje is. De vajon a locsolás mindig együtt jár az ivással? E kérdés köré épül sorozatunk legújabb epizódja, amelyben Böcskei Balázs addiktológiai konzultáns segít felfedni a válaszokat. Csatlakozz hozzánk, és fedezd fel a hagyományok és szokások mélyebb értelmét!

A hosszú ünnepi időszakok mindig rengeteg lehetőséget rejtenek magukban. Azonban ezek a lehetőségek teljesen másképp festenek, ha valaki problémás szerhasználattal küzd. Vannak olyan egyének, akik számára ezek a napok különösen veszélyesek lehetnek. Különösen akkor, ha a saját függőségüket tagadják, elhárítják a problémát, és nem hajlandók szembenézni a helyzettel.

Vegyük górcső alá a húsvét ünnepét, és képzeljünk el egy olyan szituációt, ami sokak számára ismerős lehet. Csütörtök este már igazán kiengedhetünk, hiszen másnap nagypéntek, és egészen keddig nem vár ránk munka. Ha az este végül egy bőséges italozásba csap át, könnyen találhatunk "magyarázatot" is az eseményekre: a munka utáni "kikapcsolódás" mindannyiunknak kijár. A pihenés kétségtelenül fontos, ám felmerül a kérdés: vajon volt-e a fejünkben és a lelkünkben más alternatíva az alkoholon kívül, vagy csupán kényszerből és megszokásból ragadtunk a bor vagy sör társaságára?

Van kérdésed a húsvéttal vagy a lelki egészség témájában? Ne habozz, fordulj a Hóvége ügyfélszolgálatához! Két napon belül ingyenesen megkapod a választ.

Aligha beszélhetünk valódi lazításról, ha valaki nem képes felidézni az estét, és amikor rápillant a telefonjára, meglepődve tapasztalja, hogy üzeneteket küldött olyanoknak, akikről nem is tudott. A híváslistáján pedig nemcsak taxisofőrök, hanem olyan nevek is előfordulnak, akikkel szívesen elkerülné a találkozást. Nem gondolom, hogy az érintett azt érti lazítás alatt, hogy másnap reggel nehezen tud felkelni, és azt élje át, hogy nem ivott annyit, amennyit szeretett volna. Pihenésről sem beszélhetünk, ha az este miatt szégyenkeznie kell, mert nem emlékszik a történésekre, vagy ha az emlékek, amik megmaradtak, csak aggasztóak.

Hogyan lehet tehát elnyomni a szégyent? Nos, az egyik módszer a szégyen még fokozottabb mértékű elnyomása, vagyis "rátöltés". Ez azt jelenti, hogy az illető folytatja az ivást, és olyan "indokló" mondatokkal próbálja megmagyarázni a helyzetét, mint például: "Másnaposan, amíg nem iszok egy sört, nem tudok igazán működni" vagy "Ma szombat van, ráadásul négy napos ünnep, miért ne engedhetném meg magamnak egy kis 'gyógysört'?" Ezt a "gyógysör" kifejezést persze csak viccnek szánják, hiszen valójában nem létezik olyan dolog, mint gyógysör; az alkohol nem orvosság, és a fáradt testet alkohollal gyógyítani nemcsak illúzió, hanem tévhit is. Így tehát a sörök egymásutánja elindul, és a végén a mértéktelenség felé sodródik. Így a négy napos pihenőidőből kettő már el is úszott.

Saját aktív függőségem időszakában gyakran szembesültem azzal a helyzettel, hogy bár előre megfogalmaztam a pihenésre vonatkozó terveimet – legyen szó akár a feltöltődésről, akár a szórakozásról –, ezek a szándékok rendre szertefoszlottak. Akár az első napokban, akár később, a függőség szinte mindig felülírta a jól megkomponált terveimet. Ez a jelenség nemcsak egyszer fordult elő, hanem szinte már rutinná vált. Azután, amikor végre visszatértem a munkába a pihenőnapok után, gyakran fáradtan és szégyenkezve léptem be az iroda ajtaján, tele a bennem kavargó csalódottsággal az elvesztegetett idő miatt. Az önmagammal szembeni csalódottságom mélyen gyökerezett, és az olyan mondatok, mint például „négy nap nem elegendő a valódi pihenéshez”, csupán a szégyen elterelésére szolgáló illúziók voltak, nem pedig a valóság tükörképei.

A pihenőnapok mára számomra valóban azt jelentik, amit a nevük is sugall: a feltöltődés idejét. Ezek a napok a tervezett programok megvalósításáról, a kis és nagy élmények átéléséről szólnak, de ami talán még fontosabb, hogy a folyamatos élménykeresés terhét is le tudom tenni. A hosszabb ünnepek most már bűntudat és szégyenérzet nélkül telnek el, és szabadon élvezhetem a pillanatokat. Felszabadító érzés tudni, hogy figyelek magamra, hogy biztonságban érzem magam, és hogy a terveim is biztonságos kezekben vannak.

Húsvét idején elkerülhetetlen a locsolás. Emlékszem, hogy néha élveztem, néha viszont kifejezetten kényelmetlenül éreztem magam. A locsolásért kapott "pénz" furcsa szokás volt, és gyakran feszélyezett, hogy idegen locsolók között ültem egy-egy megállónál. Délelőtt általában úton voltam, délután pedig már a focipályán találkoztam a barátokkal. A környékünkön kora délután még feltűntek néhány lézengő locsoló, akik inkább dülöngéltek, mintsem tényleg céltudatosan jártak volna. Most, ha visszagondolok gyermekkori találkozásaimra ezekkel a "lovagokkal", szomorúság és aggodalom fog el.

A gyermek számára rendkívül megterhelő élmény, amikor az apja, vagy az, akire rábízták, egyre részegebb lesz a locsolás során. Ez a kiszámíthatatlanság mély szorongást kelt benne, mivel nem érzi magát biztonságban. Ilyenkor magányosnak érzi magát, és félelem fogja el, amely csak fokozódik, amikor hallja a mondatokat: "Még meglátogatjuk ezt és azt is." Legszívesebben azonnal elmenekülne a helyzetből, de nem meri kérni, hogy vége legyen. Ha mégis próbálkozik utalásokkal, válaszaik vagy dorgáló, vagy éppen hogy kedveskedő, de elutasító hangvételűek: "Értem, hogy fáradt vagy, de X-hez még locsolni kell." A legmegdöbbentőbb azonban az az egyenesen megszégyenítő mondat, amely így hangzik: "Fáradt vagy, értem. De ilyenkor illik locsolni! Ne akard megsérteni X-et!" Itt valójában az apa vagy a kísérő saját vágyait és elvárásait helyezi a gyermek érzései fölé, mintha a gyerek felelőssége lenne egy felnőtt szórakozása. Ez az élmény nemcsak a szorongást, hanem a szégyent is magával hozza, hiszen a gyermek úgy érzi, hogy ő az, aki nem tudja teljesíteni a felnőttek elvárásait.

Az olvasó természetesen megfogalmazhatja, hogy sarkítok. Én azonban csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy minden egyes korábbi mondat valós élményeken alapul, amelyeket valaki más élt meg. Ott voltam, vagy csak éppen elhaladtam mellettük az utcán, hallottam a szavakat, és a gyermekkel együtt éreztem a félelmet – felnőttként is.

Ha egy gyerek fél egy felnőtt környezetében - függetlenül, hogy problémás szerhasználó vagy sem - az egy komoly jelzés, hogy az adott felnőtt nem tud biztonságot adni. A locsolás nem annak szokása, hogy egy gyermek féljen.

A húsvét egy csodás alkalom, amikor a családok együtt ünnepelhetnek, és lehetőségük van arra, hogy élvezzék egymás társaságát. Itt nincs helye a kényszernek: nem szükséges minden egyes rokon házában étkezni vagy italt fogyasztani. Jogunk van nemet mondani a kínálásra, ezzel kifejezve a saját és mások biztonságát. A locsolásra is szabad nemet mondani, és fontos, hogy ezt mindenki tiszteletben tartsa. Az alkohollal való jutalmazásra is mondhatunk nemet, hiszen az ünnep lényege a közös pillanatok megélése, nem pedig a kötelező hagyományok követése.

Akár gyermekről, akár felnőttről beszélünk, mindenki csak biztonságban tudja magát jól érezni.