L’art pour l’art – avagy a művészek mind ingyenélők?

Régi kérdés, hogy a művészek hajtanak-e hasznot. Vagy inkább cask ingyenélők, akik jól mulatnak a “civil” társadalom költségén. Ön szerint?

Mindez a Cate Blanchett kizárólagos szereplésével készült flm, a Manifesztum megtekintése után jutott eszembe. Ha ez most filmajánló lenne, egy olyan unalmas sorral folytatnám, mint például “a film éles társadalomkritikát fogalmaz meg”,  bla, bla.

De sajnos igaz a klisé. 12 teljesen különböző karakterrel találkozunk, és mindegyikük a művészet szerepéről ad elő hosszú monológokat.

A film nagyon hasznos, cselekménye azonban nincs. Első megtekintése még az Üvegtigrisénél is fájdalmasabb, annyira nem történik semmi benne. A cím tökéletes, hiszen minden egyes jelenetben egy kiáltvány hangzik el a művészet szerepéről, a Cate Blanchett által alakított 12 karakter egyike által.

Hogy a filmajánlós kikacsintásból visszakanyarodjunk témánkhoz, az egyik jelenetet emelném ki, mely különösen megfogott. Egy hatalmas teremben ülő, valószínűleg tőzsdei brókerek telefonálnak és tárgyalnak telefonon keresztül. Egy hideg tekintetű, jó karban lévő, középkorú nőt emel ki a kamera, elegáns kosztümben. Arcán folyamatosan az “értem én, de nem érint meg a dolog” flegma kifejezése látszik. “Nothing personal, just business” – azaz semmi személyeskedés, csak üzlet – ezt juttatja eszembe a jelenet, a narráció is erre utal. Az üzlet világa, mely az abban dolgozó emberek világa is egyben, nem enged teret a felesleges tényezőknek, mint például érzelmek, morál, etika, becsületesség. Haladni kell előre, a technológia által kijelölt fényes ösvényen. Aki nem hasznos, felesleges, Aki lemarad, megérdemli. Aki nem elég kemény, kihullik, na és?

Mondhatná, hogy ez semmi újat nem jelent. És igaza is van! A művészet szerepe mindig is egyfajta ellensúlyozás volt. Ha túlságosan eltolódik a társadalom valamelyik szélsőség irányába, a művészek kritikát fogalmaznak meg és rámutatnak az ellentmondásokra, a bizarr túlzásokra.

Persze vannak olyan művészek, akik nem foglalkoznak a társadalmi szerepvállalás kérdésével. Egyszerűen kifejezik önmagukat, mert máshogy nem tudnak létezni. Közben azért örülnek, ha néhány művüket értékesíteni tudják. Ez segít nekik a továbbiakban, hogy folytathassák önkifejezésüket.

Bármelyik ágról is legyen szó, a művészetek megihletnek, segítenek visszatalálni igazi önmagunkhoz, vagy éppen új területeket fedezhetünk fel általuk, saját magunkban. Megállunk egy pillanatra és elgondolkodunk – mivégre is vagyunk ezen a világon?

Művészet a művészetért? Inkább művészet az emberekért.

Köszönjük!

 

Baby on board – a felnőttek dögöljenek meg, avagy miért dicsőítjük gyerekeinket

„Baby on board” – azaz gyerek a fedélzeten feliratú matricákkal egyre gyakrabban találkozunk a forgalomban. Mire jó ez és mi áll a jelenség mögött?

Sárga háromszögben vagy piros körben lévő figyelmeztetésként találkozunk sok autóstársunk járművén ezzel a felirattal. Elsőre teljesen érthetőnek és jogosnak tűnhet. Ha valaki gyerekkel utazik, nem Forma-1-es pilóta módjára fog közlekedni, hanem megfontoltan, lassabban, nyugodtabban..

És erre miért kell figyelemeztetni a többi közlekedőpartnert? Mert gyerek nélkül gyorshajtunk, szabálytalankodunk, mindenkit ledudálunk és kikiabálunk az ablakon, hogy „takarodj már az útból de büdös paraszt, hogy a k*rva anyádat b*sznád meg!”?

Egyszerre már nem is olyan érthető az elsőre ártatlannak tűnő felirat. Azon túl, hogy másképp közlekedünk gyerekkel, felveti a kérdést: többet ér egy gyerek élete, mint egy felnőtté?

Ennek kiderítéséhez érdemes kitérnünk arra a kérdésre, hogyan változtak meg a gyerekvállalási szokások napjainkban. 30-40 évvel ezelőtt korábban szültek a nők, és átlagban is több gyermeket vállaltak. Bár elsőre meghökkentőnek tűnhet a megállapítás,

„a gyerek kevesebbet ért akkor, mint ma.”

Jut is-marad is alapon ha az akár csak három gyerek közül meghalt egy, még mindig maradt kettő másik.

Napjainkban sok változásnak lehetünk tanúi e téren. A nők jelentős része felsőfokú végzettséget szerez. Az alapképzés elvégzését követően is már 23 évesek jellemzően, s csak ekkor kezdik még el „bedolgozni” magukat egy adott munkahelyre. Egyetem, PhD, orvosi diploma – mind olyan tényezők, melyek még inkább kitolják a gyerekvállalás időpontját.

Az anyukák többsége így nem ideális korban szüli meg első gyermekét, sok nehézséget követően, nem ritkán évekig tartó számtalan sikertelen mesterséges megtermékenyítési kísérlet után.

Ennek egyik következménye, hogy a gyerek felértékelődött. Hasonlóan az árupiachoz, a csekély számú és pótolhatatlan jószág értéke akár felbecsülhetelenné is válhat. Mit teszünk egy ilyen jószággal? Óvjuk még a széltől is, elszigeteljük a világtól, nehogy baja essen.

“És ‘Baby on board’ matricát ragasztunk az autónkra.”

A fenti jelenségre adott humoros válasz, amikor az autóstársak „Adults on board – we also want to live”, azaz „felnőttek a fedélzeten – mi is élni szeretnénk” feliratú levonókat helyeznek el járművükön.

Akár van matrica az autóján, akár nincs, arra kérjük: mindig vezessen óvatosan és körültekintően, hiszen bármelyikünk élete egyszeri és megismételhetetlen. Akár gyereké, akár felnőtté.